Mozgó Világ, 1995. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 1. szám - A KORRUPCIÓRÓL - Lengyel László: Játék
Lengyel László Játék „Bonaparte tábornok 1796-ban Olaszországban lopott!Inkább választottad volna a becsületes Moreau-t, aki hagyta, hogy 1799-ben megverjék Cassanónál, Novinál és mindenütt? Moreau talán kétszázezer frankjába került a kincstárnak, Bonaparte hárommillióba... ” Stendhal: Vörös és fehér Ez már a játék. Nem edzés. Nem kemény rákészülés. Nem átmenet valahonnan valahová. Igen, ezek a pofonok a játékhoz tartoznak. A szabálytalanság csak egy másik játék szemszögéből nézve az. Itt ez a szabály. Hasonlít a nemzetközi életben elfogadott játékhoz? Hasonlít. De lehetséges, hogy mindig csak hasonlítani fog és sohasem lesz az a játék. Olyan, mint mások játéka századokkal ezelőtt? Olyan, de természetesen egészen más, hiszen a többiek nem mennek vissza kedvünkért a múltba. A mai játék kiindulópontja nem lehet más, mint a Kádár-kor. A vagyonok, a jövedelmek, a piacok, a státusok érzékeny egyensúlya, status quója ebben a korban az egy párt több - országos és területi - központja, a megosztott és vetélkedő államigazgatási szervezetek, az ipari nagyvállalatok és mezőgazdasági nagyüzemek egymás közti versengésére és alkujára épült. Ennek a gazdasági és hatalmi működésnek azonban feltétele volt, hogy az első és a második gazdaság egymás mellett élése révén fél- és résztulajdonos középrétegek alakuljanak ki. 1986 második felében az érzékeny egyensúly láthatóan megroppant. Természetesen a kádári modell egyensúlyvesztése gazdasági értelemben jóval korábban, a hetvenes évek végén megtörtént, de a tömeges menekülést előidéző változás ekkor következett be. A rendszer elitjébe tartozó párt- és állami vezetők, a vállalatokat irányítók megkísérelték levonni a megtorpanásból következő tanulságokat. Minket itt az „anyagi” következtetések érdekelnek és nem a szimbolikus javak újraelosztására irányuló szándékok. Újraosztható, még felélhető, megszerezhető piac, illetve vagyon egyszerre látszott igen korlátozottnak, és első ízben tűnt a lehető legszélesebbnek. A magyar népgazdaság beszorult az adósságválságba, fizetőképessége határoba jutott. A szocialista országok és elsősorban a Szovjetunió fizetőképes piaca elbizonytalanodott. A vállalatok nemzetközi versenyképessége romlott. A tervgazdálkodó és költségvetési újraelosztást végrehajtó állam beruházási támogatásai beszűkültek, folyó támogatása hosszabb távon nem volt tartható. Ilyen körülmények között joggal látták a gazdasággal foglalkozó állami vezetők és a vállalatirányítók egy része, hogy a lehetőségek igen szűkösek, kényszerpályán vagyunk. A szabályozó-, az ár-, a szervezeti és a káderalkuk megbicsaklottak, az alkudozó felek nem tudták mivel kielégíteni egymást. Az államgazdaságban a régi módszert nem lehetett tovább folytatni, a tovadöcögés politikájának befellegzett. De ezzel egy időben csillant meg a remény, hogy a kényszerpályán lévő