Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 1. szám - LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG - Lengyel László: Szomorúság és felejtés
zösségi önazonosság ki se alakult. Utazásunk énünkben és énünkkel ismeretlen tájakra visz. A tegnapi, középszerűn beállított tökéletes viselkedés ma érvénytelen. A mai, másfajta középszerűre hangolt tökéletes magatartás teli élettelen zörejekkel. Nem tudunk nevetni azon, hogy nem tudjuk, milyennek kellene lennie a holnapi középszerűre csiszolt megfelelő szereplésnek. Félhetünk a rajtakapástól. „Milyen hosszú az az időtartam, ameddig önmagával azonosnak tekinthetünk egy embert?” - kérdezi Milan Kundera az Elárult testamentumokban. Nem merjük elhinni, hogy már túl vagyunk a tetőponton. Bevallani, hogy észre se vettük. Egy társadalom érzi A magyar társadalom három konszolidációt - önkéntes vagy kényszeres, nyílt vagy hallgatólagos kiegyezéses rendszert - élt át. Az elsőt az 1867-es Deák-féle konstrukcióval, a másodikat 1921 után a Bethlen-paktumokkal és konszolidációval, a harazt, hogy valamit elszalasztott, valamit kiengedett a kezéből. De elfelejtette, hogy mikor és hogyan történt. Ki, mikor, hol térült más ösvényre? Ki tudja. A valóság benyújtja a számlát. Az apró részletek akaratlan összeesküdtek és kimozdítottak énünk amúgy is bizonytalan középpontjából megmagyarázhatatlan fordulatot tettünk. És utána jött az újabb, majd megint új fordulat. Még a jobbak is arra kényszerülnek, hogy „lassanként habnak eresszék előbb egy, aztán más elvüket, mint akadályozó lomot, ha a víz színén fönn akarnak lebegni”. Arany János kesergi ezt a múlt század ötvenes éveiben, amikor győzni látszott a megvalósult a jóváhagyható felett, a tények a tételek, az elvek fölött,mádikat az 1960-as évek elején megalkotott Kádár-rezsimmel. Szeretjük, nem szeretjük, ez a három konszolidáció hozta létre a magyar társadalom tartós intézményeit, ebben a három konszolidációban nevelődtek fel generációk arra, hogy rossz megállapodá s Dicsőséges Hazugság utcája „Időnként meglátogatta a szomszéd földbirtokost, aki udvariasságból fogadta, de felesége ilyenkor bezárkózott szobájába, mondván, utálja a hiénabűzt. Végül, egy átmulatott éjszaka után megütötte a guta egy bécsi fogadóban. De akinek eszköze volt csupán - igaz, készséges eszköze -, a császár sok-sok évtizeddel túlélte őt, sőt meg nem érdemelt népszerűséget is szerzett, mint hófehér szakállú, jóságos nagyapó. Pedig ő volt a szabadságharc vértanúinak igazi gyikosa. Az ő parancsára esett el ezer meg ezer magyar katona a Kárpátokban, az olasz hegyekben s Lengyelország síkságain az első világháborúban. Ő maga pedig ágyban, párnák közt, békésen szenderült el nyolcvanhat évesen, mikor vesztésre állt már a balgamód indított háború... Van-e nálad vakabb, te sötét Vaksors? Miért nem dobod földre a hamis mérleget, amit mindenki lát, téged kivéve, öncsaló istennő, bekötött szemű igazság?” Kálnoky László: Egy hiéna Londonban