Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 1. szám - LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG - Lengyel László: Szomorúság és felejtés

zösségi önazonosság ki se alakult. Utazásunk énünkben és énünkkel is­meretlen tájakra visz. A tegnapi, kö­zépszerűn beállított tökéletes viselke­dés ma érvénytelen. A mai, másfajta középszerűre hangolt tökéletes maga­tartás teli élettelen zörejekkel. Nem tudunk nevetni azon, hogy nem tud­juk, milyennek kellene lennie a holna­pi középszerűre csiszolt megfelelő sze­replésnek. Félhetünk a rajtakapástól. „Milyen hosszú az az időtartam, amed­dig önmagával azonosnak tekinthe­tünk egy embert?” - kérdezi Milan Kundera az Elárult testamentu­mokban. Nem merjük elhinni, hogy már túl vagyunk a tetőponton. Bevallani, hogy észre se vettük. Egy társadalom érzi A magyar társadalom három kon­szolidációt - önkéntes vagy kény­szeres, nyílt vagy hallgatólagos ki­­egyezéses rendszert - élt át. Az elsőt az 1867-es Deák-féle konstrukcióval, a másodikat 1921 után a Bethlen-pak­­tumokkal és konszolidációval, a har­azt, hogy valamit elszalasztott, valamit kiengedett a kezéből. De elfelejtette, hogy mikor és hogyan történt. Ki, mi­kor, hol térült más ösvényre? Ki tudja. A valóság benyújtja a számlát. Az apró részletek akaratlan összeesküdtek és kimozdítottak énünk amúgy is bizony­talan középpontjából­­ megmagyaráz­hatatlan fordulatot tettünk. És utána jött az újabb, majd megint új fordulat. Még a jobbak is arra kényszerülnek, hogy „lassanként habnak eresszék előbb egy, aztán más elvüket, mint aka­dályozó lomot, ha a víz színén fönn akarnak lebegni”. Arany János kesergi ezt a múlt század ötvenes éveiben, ami­kor győzni látszott a megvalósult a jó­váhagyható felett, a tények a tételek, az elvek fölött,­mádikat az 1960-as évek elején meg­alkotott Kádár-rezsimmel. Szeretjük, nem szeretjük, ez a három konszolidá­ció hozta létre a magyar társadalom tartós intézményeit, ebben a három konszolidációban nevelődtek fel gene­rációk arra, hogy rossz megállapodá­­ s Dicsőséges Hazugság utcája „Időnként meglátogatta a szomszéd földbirtokost, aki udvariasságból fogadta, de felesége ilyenkor bezárkózott szobájába, mondván, utálja a hiénabűzt. Végül, egy átmulatott éjszaka után megütötte a guta egy bécsi fogadóban. De akinek eszköze volt csupán - igaz, készséges eszköze -, a császár sok-sok évtizeddel túlélte őt, sőt meg nem érdemelt népszerűséget is szerzett, mint hófehér szakállú, jóságos nagyapó. Pedig ő volt a szabadságharc vértanúinak igazi gyikosa. Az ő parancsára esett el ezer meg ezer magyar katona a Kárpátokban, az olasz hegyekben s­ Lengyelország síkságain az első világháborúban. Ő maga pedig ágyban, párnák közt, békésen szenderült el nyolcvanhat évesen, mikor vesztésre állt már a balgamód indított háború... Van-e nálad vakabb, te sötét Vaksors? Miért nem dobod földre a hamis mérleget, amit mindenki lát, téged kivéve, öncsaló istennő, bekötött szemű igazság?” Kálnoky László: Egy hiéna Londonban

Next