Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 5. szám - ESSZÉ - Hankiss Elemér - Lengyel László: Levélváltás

Levélváltás (Hankiss és Lengyel) Kedves Laci, most fejeztem be könyved olvasását. Nem siettem vele, „livre de chevet”-nek használtam (hogy is mondjuk ezt magyarul? Úgy emlékszem, Babits talált rá valami szép szót, csak épp nem tudom, hogy mit, estéli olvasmány, vagy mi a csuda), ízlelgettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell. Olyan, mint a legfinomabb hajdani, otthoni püspökkenyér, tele rejtett finomságokkal, ízekkel, dió- és manduladarabokkal, mazsolával, birsalmasajt- és kandírozottgyümölcs-darabkákkal, fahéjjal, vaníliával és szegfűszeggel, s ki tudja még, mivel. Nem lehet és nem szabad úgy bezabálni, mint valamiféle puritán rozs- vagy árpacipőt. Azt, hogy Antall s a róla szóló csalafinta történetek a manduladarabok, s a Hornról szólók a szegfűszegek vagy a vaníliák, vagy fordítva, nem tudom még, de nem is fontos eldönteni. Politikai elitünk (és önmagunk) zubolyítása és vackorítása remek ötlet, és remek következetességgel viszed végig. Olvasás közben újra és újra a fülemhez kaptam, nem nőtt-e meg? Furcsa, hogy ránk Zuboly vagy Vackor zubbonya illik - legalábbis te ezt húzod ránk -, míg mi inkább VIII. Henrik fehér lován feszítenénk vagy Prospero palástjában tetszelegnénk, csakhogy a mi varázspálcánk vagy soha nem is volt meg, vagy már rég eltörtük egymás hátán vagy fenekén. A németek már megint ravaszabbak voltak, mint mi, ők a maguk 1848-ának bukása után Hamletnek látták és Hamletként élték meg magukat, „Deutschland ist Hamlet”, írta egyikük, ha jól emlékszem, mert tetszelegtek és szenvedtek a tétova, habozó herceg pózában. Persze még mindig jobb, hogy nem Macbethben vagy Harmadik Richárdban találtad meg új politikai elitünk alteregóját s emblémáját, bár ez utóbbival mintha már kacérkodtál volna. De egy-két Poloniust bizonyára találhatnál, és én még mintha egy Falstaff-szerű figurát is megpillantanék, ahogy keringőzik a magyar ugaron. Ez persze hízelgés, mert Falstaff óriási figura volt, s hol vannak nálunk az óriási figurák? Othello szenvedélye helyett ügyeskedő, gyáva és rossz kompromisszumok; Lear tragikus bukása helyett csúfos és siralmas hasraesések vagy még azok sem; Jago mefisztói zsenialitása helyett Kurrogh, Bezzegh, Duzzogh (nem tudom, hogy írta a nevüket annak idején, aki megverselte őket) ostoba civakodása (ámbár Jago színeit s vonásait te már mintha felfedezted volna a magyar palettán). Persze szamárságokat írok, isten mentsen mindannyiunkat attól, hogy politikusaink Hamlet szigorával kérjék rajtunk számon a tisztességet, Othello szenvedélyével a hűséget, Lear király kétségbeesésével az emberséget. S hogy ők se maradjanak ki, azt azért nem bánnám, ha politikusasszonyaink közül egyik-másik felszólalás helyett callasi bravúrral énekelné el a Parlamentben Desdemona áriáját. Mielőtt megfojtják őket pártvezéreik. De hogy komolyra fordítsam a szót, és visszatérjek Zubolyhoz s társaihoz, te kinek a szemén keresztül nézel ki a világba? Vagy állandóan cserélgeted az álszakálladat, szalmaszínről narancsszínre, tulipirosról sárgára, ahogy Zuboly szeretné? S minthogy, akárcsak Shakespeare korában, most is minden agyon s át van politizálva, mit is jelentenek ezek a lehetséges szakállszínek. Tudom, átkoztak már el liberálisként s taszítottak el nemzetiként, nemzetietlenként és azt sem-tudom-miként, neveztek cinikusnak, ennekaztán semmi-se-szentnek és titkos-politikai célokat-rejtegetőnek - vagyis hát végül is kicsoda-micsoda vagy, mit akarsz itt mindezzel, mit szórakozol velünk s rajtunk? Mikor bújik már ki a szeg a zsákból? Vagy te is csak a „meszet nyalod”? Azt még heveskedő és fanyarkodó ellenfeleid is elismerik, hogy krónikásként verhetetlen vagy, mindent tudsz, még azt is, amit nem kellene és nem szabadna. Ezen aztán sokan bosszankodnak. Próbállak elhelyezni a magyar irodalomban, nem nagyon megy. A politika- és társadalomelméletben való gondolkodásnak ez az ötvözése a „résztvevő megfigyeléssel” (mindenféle részvét nélkül), krónikási alapossággal, lélektani érzékenységgel, szépirodalmi lendületekkel és mindennek leöntése némi vitriollal. Lengyel László A rendszerváltó elit tündöklése és bukása c. könyvének megjelenése alkalmából.