Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 6. szám - LAPZÁRTA ÉS VÁLASZTÁSOK UTÁN - Lengyel László: Új kalandok felé
ért nem valósította meg az ígérgetésnek ezt a legostobább megnyilvánulását. Majd hozzáteszi, hogy gyakran a fiúk valósítják meg az apák álmait. Kevés ennél elszomorítóbbat láttam és hallottam: két ostobaság versengése. * „Amikor egy este Bécsből Budapestre a Hungária Hotelbe érkeztem, megkérdeztem a hotelportástól, aki intelligens ember volt és sokat tapasztalt már ebben az életben, hogyan állnak a dolgok. »Nagyon rosszul, uram - válaszolta. - Az egész személyzet átállt a koalíció táborába, csak én és a főpincér maradtak hűek Tiszához.« Másnap reggel csengettem, s kértem a friss napilapokat. A pincér gyanakodva megkérdezte, melyik újságokat szeretném látni. Többek között megemlítettem Tisza főorgánumának, Az Újságnak a címét is. »Azt nem tudom hozni«, mondta ő. »Miért?« - kérdeztem. »Az Tisza lapja, aki elárulta az alkotmányt - válaszolta szigorúan becsületes magyar ember azt a lapot még csak meg sem érinti. Önnek sem szabad olvasnia.«” - úja a The Times bécsi tudósítója, Henry Wickham Steed, aki az 1905-ös választásokra jött Budapestre. Milyen újságot kérjek reggel? Mit szabad olvasnia becsületes magyar embernek 1998. május 25-én? Szabad-e azt olvasnom, amibe írok? Olvashatom-e még magamat? * Itt állunk a kultúrharc hajnalán. Bosszú és visszahosszú, sérelem és ellensérelem. Most mindkét fél tudja, hogy mivel jár veszíteni. Sajnos ez nem békére, hanem háborúra ösztönzi őket. Már csak ez hiányzott. Éppen erre van szükség az ezredfordulón. „Gyakran jártam Budapesten azokban a viharos napokban, éppen találkoztam Tiszával 1905. január 26-án este, amikor a választási eredmények befutottak. Ahogy az este lassan előre haladt, világossá vált, hogy ő a magyar politikai életben addig példa nélkül álló vereséget szenvedett. Mégis semmiféle érzelmet nem mutatott, egyetlen bíráló szó sem hagyta el ajkait a koalíciót vagy a választókat illetően. Azt tette korábban, amit helyesnek tartott, és felkészült arra, hogy vállalja ennek következményét, bármi legyen is az” - emlékszik vissza Steed. 1994-ben, amikor pártja mélypontra jutott, Orbán Viktor a finn-kanadai hokimérkőzést nézte. Négy éve volt rá, hogy a völgyből csapatát kivezesse, győzelemre vigye. Gondolhatunk róla akármit megcsinálta. Nem áll-e lelki emlékműve Antall Józsefnek vagy Tölgyessy Péternek, akik 1990-re ugyancsak megcsinálták a pártjukat? Nem sokan lehettek 1994-ben éjszaka a Fidesz-székházban, s általában a Fidesz háza táján. Annál többen vannak most. „Az arcok és fülek pirosak voltak az izgalomtól, a mozdulatok óvatosak és visszatartottak, mint kritikus pillanatokban. A tömeg, melynek inkább csak teste volt, mint feje, egy láthatatlan középpont körül hullámzott, mint valami húsosfazék körül, melyről senki se tudja bizonyosan, hogy mi fő benne, de a jelenlévők jó része mindenáron enni kíván belőle. Mondják, voltak ott, akiknek elveik voltak és bátorságuk, de még többen voltak, akiknek szimatjuk volt. Voltak elhatározottak, akik rohamozni akartak; náluk sokkal számosabban voltak szolgálatkészek, akik csatlakozni akartak. Ott voltak a palotaforradalmárok, akiket jóindulatúan támogattak a palotaurak, s ott voltak a minden lében elvegyülők. Azok, akiknek mindig két hazájuk van. Az egyik, ahol éppen vannak, a másik, ahol úgy látszik, hogy hasznos lesz holnap lenniök.” Szabó Zoltán ír