Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1998 / 6. szám - LAPZÁRTA ÉS VÁLASZTÁSOK UTÁN - Lengyel László: Új kalandok felé

ért nem valósította meg az ígérgetésnek ezt a legostobább megnyilvánulását. Majd hozzáteszi, hogy gyakran a fiúk valósítják meg az apák álmait. Kevés ennél elszo­­morítóbbat láttam és hallottam: két ostobaság versengése. * „Amikor egy este Bécsből Budapestre a Hungária Hotelbe érkeztem, megkér­deztem a hotelportástól, aki intelligens ember volt és sokat tapasztalt már ebben az életben, hogyan állnak a dolgok. »Nagyon rosszul, uram - válaszolta. - Az egész személyzet átállt a koalíció táborába, csak én és a főpincér maradtak hűek Tiszá­hoz.« Másnap reggel csengettem, s kértem a friss napilapokat. A pincér gyanakod­va megkérdezte, melyik újságokat szeretném látni. Többek között megemlítettem Tisza fő­orgánumának, Az Újságnak a címét is. »Azt nem tudom hozni«, mondta ő. »Miért?« - kérdeztem. »Az Tisza lapja, aki elárulta az alkotmányt - válaszolta szi­gorúan becsületes magyar ember azt a lapot még csak meg sem érinti. Önnek sem szabad olvasnia.«” - úja a The Times bécsi tudósítója, Henry Wickham Steed, aki az 1905-ös választásokra jött Budapestre. Milyen újságot kérjek reggel? Mit szabad olvasnia becsületes magyar embernek 1998. május 25-én? Szabad-e azt olvasnom, amibe írok? Olvashatom-e még maga­mat? * Itt állunk a kultúrharc hajnalán. Bosszú és visszahosszú, sérelem és ellensére­lem. Most mindkét fél tudja, hogy mivel jár veszíteni. Sajnos ez nem békére, ha­nem háborúra ösztönzi őket. Már csak ez hiányzott. Éppen erre van szükség az ez­redfordulón. „Gyakran jártam Budapesten azokban a viharos napokban, éppen találkoztam Tiszával 1905. január 26-án este, amikor a választási eredmények befutottak. Ahogy az este lassan előre haladt, világossá vált, hogy ő a magyar politikai életben addig példa nélkül álló vereséget szenvedett. Mégis semmiféle érzelmet nem mu­tatott, egyetlen bíráló szó sem hagyta el ajkait a koalíciót vagy a választókat ille­tően. Azt tette korábban, amit helyesnek tartott, és felkészült arra, hogy vállalja ennek következményét, bármi legyen is az” - emlékszik vissza Steed. 1994-ben, amikor pártja mélypontra jutott, Orbán Viktor a finn-kanadai hokimérkőzést nézte. Négy éve volt rá, hogy a völgyből csapatát kivezesse, győze­lemre vigye. Gondolhatunk róla akármit­­ megcsinálta. Nem áll-e lelki emlékmű­ve Antall Józsefnek vagy Tölgyessy Péternek, akik 1990-re ugyancsak megcsinál­ták a pártjukat? Nem sokan lehettek 1994-ben éjszaka a Fidesz-székházban, s általában a Fi­desz háza táján. Annál többen vannak most. „Az arcok és fülek pirosak voltak az izgalomtól, a mozdulatok óvatosak és visszatartottak, mint kritikus pillanatokban. A tömeg, melynek inkább csak teste volt, mint feje, egy láthatatlan középpont kö­rül hullámzott, mint valami húsosfazék körül, melyről senki se tudja bizonyosan, hogy mi fő benne, de a jelenlévők jó része mindenáron enni kíván belőle. Mondják, voltak ott, akiknek elveik voltak és bátorságuk, de még többen voltak, akiknek szi­matjuk volt. Voltak elhatározottak, akik rohamozni akartak; náluk sokkal számo­sabban voltak szolgálatkészek, akik csatlakozni akartak. Ott voltak a palotaforra­dalmárok, akiket jóindulatúan támogattak a palotaurak, s ott voltak a minden lé­ben elvegyülők. Azok, akiknek mindig két hazájuk van. Az egyik, ahol éppen van­nak, a másik, ahol úgy látszik, hogy hasznos lesz holnap lenniök.” Szabó Zoltán ír­

Next