Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 4. szám - HORN, ORBÁN, TORGYÁN - Rádai Eszter: A vándorprédikátor, a számítógépes stratéga és a bizánci ügyintéző - Beszélgetés Lengyel Lászlóval
A vándorprédikátor, a számítógépes stratéga és a bizánci ügyintéző Lengyel Lászlóval beszélget Rádai Eszter - Miért nem írt Torgyánról soha portrét, miközben írt Hornról, Orbánról, Für Lajosról, Bokros Lajosról? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, miért írt azokról, akikről írt? - Torgyán Józsefet sosem tartottam igazán jelentős politikusnak, sem olyan típusú karakteres politikai személyiségnek, aki történelmileg nézve is érdekes volna. Szerintem egy átmenet vetette föl a színpadra, és ez az átmenet lassan le is jár. Történelmi távlatban ez az időszak olyan rövid, hogy Torgyánt nincs is értelme megjegyezni. Hóember-politikus (ismert típus ez a nyugati demokráciákban is), aki bizonyos időszakokban ugyan megáll a lábán, például mert a társadalom éppen valamilyen bohócra vagy valamilyen vidám emberre vágyik, tél van, nagy a hó, miért ne csináljunk hóembert. Aztán jön az első napsugár, és elolvad. Egyébként ezek az emberek éppen választások környékén szoktak elolvadni. Addig rendkívül népszerűek, mindenki nevet vagy szörnyülködik rajtuk, vagy örül nekik, és akkor a választások közeledtével kiderül - a választó számára is hogy süt a nap, és a hóember is elolvad. Nem megfogható. Senki nem tudja például elképzelni, hogy fog ez az ember itt kormányozni. Mi lenne itt, ha ő lenne? És már nem is veszik komolyan. Akkor úgy kérdezek: addig miért vették oly sokan mégis komolyan? Mindenki azt gondolta, hogy mások komolyabban veszik ezt az embert, mint ő? Vagy azt gondolta, mások talán tudnak valamit, amit ő nem tud? Azt hiszem, nem erről van szó. Hanem inkább arról, hogy a választók számára a „téli” időszakban (ez általában a ciklus közepe) a politikusok, az úgynevezett hivatásosok elviselhetetlenek, ellenségesen tekintenek rájuk, unják őket, mert szürkének, rossz politikusnak látszanak, „menjenek innen a fenébe”! Ilyen helyzetben egy hóember - a maga vörös répaorrával, fején a bilivel, kezében a söprűvel - szórakoztató, eleven, színes dolog, lehet látni, hogy benne még megvan az, ami nincs már meg a hivatásos politikusban. Egy ember. A választásokkor azonban többnyire mégis szürke politikusokra szavazunk, mert ők látszanak kormányzóképesnek, róluk lehet elhinni, hogy tudnak ügyeket intézni. A hóember meg elolvad, az orra leesik, kész, vége. Ezért nem írtam Torgyánról, bár sokan kapacitáltak, mert emberi karakternek különben nagyon érdekes, és tulajdonképpen szórakoztató dolgokat lehetne írni róla... - Például mit? - Engem benne mindig az érdekelt, hogy ez a kedves, sok tekintetben rokonszenves, megnyerő alak, akivel - ha személyes ismerősöm - nagyon jól „elvagyok”, szóval ez az ember hogyan lesz képes egyszer csak vörös arccal képtelenségeket ordítani egy mikrofonba. Korábban azt hittem, hogy ezt csak játssza, a valóságos Torgyán József azzal a kedves, joviális úrral azonos, aki az ellenfeleit is szereti, megöleli, átfogja a vállukat, a nőknek kezet csókol, egy természetesen kedves ember. Aztán megértettem, hogy az ordítozást sem játssza, azt is komolyan gondolja. Tehát amikor a bolsevik fenevad ellen ordít.