Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1998 / 4. szám - HORN, ORBÁN, TORGYÁN - Rádai Eszter: A vándorprédikátor, a számítógépes stratéga és a bizánci ügyintéző - Beszélgetés Lengyel Lászlóval

A vándorprédikátor, a számítógépes stratéga és a bizánci ügyintéző Lengyel Lászlóval beszélget Rádai Eszter - Miért nem írt Torgyánról soha port­rét, miközben írt Hornról, Orbánról, Für Lajosról, Bokros Lajosról? Vagy in­kább azt kellene kérdeznem, miért írt azokról, akikről írt? - Torgyán Józsefet sosem tartottam igazán jelentős politikusnak, sem olyan típusú karakteres politikai személyi­ségnek, aki történelmileg nézve is érde­kes volna. Szerintem egy átmenet ve­tette föl a színpadra, és ez az átmenet lassan le is jár. Történelmi távlatban ez az időszak olyan rövid, hogy Torgyánt nincs is értelme megjegyezni. Hóem­ber-politikus (ismert típus ez a nyugati demokráciákban is), aki bizonyos idő­szakokban ugyan megáll a lábán, pél­dául mert a társadalom éppen valami­lyen bohócra vagy valamilyen vidám emberre vágyik, tél van, nagy a hó, mi­ért ne csináljunk hóembert. Aztán jön az első napsugár, és elolvad. Egyébként ezek az emberek éppen választások környékén szoktak elolvadni. Addig rendkívül népszerűek, mindenki nevet vagy szörnyülködik rajtuk, vagy örül nekik, és akkor a választások közeled­tével kiderül - a választó számára is hogy süt a nap, és a hóember is elolvad. Nem megfogható. Senki nem tudja pél­dául elképzelni, hogy fog ez az ember itt kormányozni. Mi lenne itt, ha ő len­ne? És már nem is veszik komolyan.­­ Akkor úgy kérdezek: addig miért vették oly sokan mégis komolyan? Min­denki azt gondolta, hogy mások komo­lyabban veszik ezt az embert, mint ő? Vagy azt gondolta, mások talán tudnak valamit, amit ő nem tud?­­ Azt hiszem, nem erről van szó. Ha­nem inkább arról, hogy a választók szá­mára a „téli” időszakban (ez általában a ciklus közepe) a politikusok, az úgy­nevezett hivatásosok elviselhetetlenek, ellenségesen tekintenek rájuk, unják őket, mert szürkének, rossz politikus­nak látszanak, „menjenek innen a fené­be”! Ilyen helyzetben egy hóember - a maga vörös répaorrával, fején a bilivel, kezében a söprűvel - szórakoztató, ele­ven, színes dolog, lehet látni, hogy ben­ne még megvan az, ami nincs már meg a hivatásos politikusban. Egy ember. A választásokkor azonban többnyire még­is szürke politikusokra szavazunk, mert ők látszanak kormányzóképesnek, róluk lehet elhinni, hogy tudnak ügye­ket intézni. A hóember meg elolvad, az orra leesik, kész, vége. Ezért nem írtam Torgyánról, bár sokan kapacitáltak, mert emberi karakternek különben na­gyon érdekes, és tulajdonképpen szóra­koztató dolgokat lehetne írni róla... - Például mit? - Engem benne mindig az érdekelt, hogy ez a kedves, sok tekintetben ro­konszenves, megnyerő alak, akivel - ha személyes ismerősöm - nagyon jól „el­vagyok”, szóval ez az ember hogyan lesz képes egyszer csak vörös arccal képtelenségeket ordítani egy mikrofon­ba. Korábban azt hittem, hogy ezt csak játssza, a valóságos Torgyán József az­zal a kedves, joviális úrral azonos, aki az ellenfeleit is szereti, megöleli, átfogja a vállukat, a nőknek kezet csókol, egy természetesen kedves ember. Aztán megértettem, hogy az ordítozást sem játssza, azt is komolyan gondolja. Tehát amikor a bolsevik fenevad ellen ordít.

Next