Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - DEMORATÁK ÁRULÁSA - Standeisky Éva: Hivatás és pártpolitika - Kommunista értelmiségi magatartásformák
A vitában részt vevő képzőművészek művészetfelfogásuk igazságának tudatában tevékenykedtek tovább. Feltehetően úgy vélték, hogy a Horváth Márton-féle felfogás csupán egy a párton belüli nézetek között. A nagy tekintélyű Lukács György 1945 nyarán megjelent könyvének bevezetője mintha őket igazolta volna. Lukács nem kívánta, hogy az alkotó értelmiségiek valamelyik politikai párthoz csatlakozzanak, vagy hogy részt vegyenek a napi politikában. „Az írástudók feladata más: ébren tartani, tudatosítani a magyar nemzeti élet igazi kérdéseit, megkeresni és megtalálni rájuk a progresszív válaszokat” - írta. (Lukács György: Írástudók felelőssége. Budapest, 1954, Szikra, 17. o.) A kommunista művészek az alkotás és a közszereplés kettősségében éltek. Lelkesen és önként vállaltak közművelődési feladatokat. Tanfolyamokat vezettek, népszerűsítő előadásokat tartottak, kiállításokat szerveztek, az addig elzárt modern művészetnek szerettek volna értő közönséget nevelni. A ko- 108 akíciós időszakban spontán létrejött művészeti-közéleti testületek - a Képzőművészek Szabad Szakszervezete, a Munkás Kultúrszövetség, a Magyar Művészeti Tanács tagjainak s vezetőinek — zöme közülük került ki. Többen közülük az európai iskola alapítói lettek. Ők fedezték fel Csontváry festészetét, s a „napfestő” műveiből kiállítást rendeztek a kommunista párt II. kerületi szervezetében, a Fillér utcában. A Magyar Kommunista Párt III. kongresszusa alkalmából rendezett tárlaton (1946. szeptember 27. -október 13.) Bortnyik kivételével valamennyi fentebb említett művész kiállított, s rajtuk kívül még Bán Béla, Fenyő A. Endre, Lossonczy Tamás, Szántó Piroska és mások. Absztraktellenes, türelmetlen kommunista kritika 1947-ig viszonylag ritkán jelent meg a sajtóban. Szerzőik nem tartoztak a kommunista kultúrpolitika meghatározói közé. A képzőművészetet érintő szakmai-esztétikai viták nem pártkeretek között folytak. A kommunista pártvezetés az értelmiségről A Moszkvából hazatért pártvezetőket neofiták serege vette körül. Itthon határozottságuk, céltudatosságuk lett sikerük legfőbb záloga. 1946 tavaszán a kisgazda parlamenti erőfölény ellensúlyozására a kommunista párt parlamenten kívüli eszközökkel próbált nyomást gyakorolni ellenfelére. Ezt a célt szolgálták a „reakció”, vagyis a politikai ellenfelei lejáratására szervezett tömegakciók, de a kommunista politikát népszerűsíteni igyekvő propagandakampányok is. A párt vezetői úgy gondolták, hogy a munkások és a parasztok - helyzetük jövőbeli javulását látva - automatikusan felzárkóznak majd a párt mögé. Az értelmiség zömének önkéntes csatlakozása már csak azért sem várható, vélték a kommunisták, mert a múlthoz képest jóval alacsonyabb életszínvonaluk az elkövetkezendő években sem fog lényegesen javulni. A párt számára nem marad más, mint az egzisztenciális kényszer, a fenyegetéssel megszerzett lojalitás vagy a kirekesztés, s a legbefolyásosabbak fokozott anyagi és erkölcsi megbecsülése. Ezt az értelmiségellenes véleményt 1946 elején értelmiségiek gondolták ki: a szovjetunióbeli emigrációból hazatért Lukács György, Fogarasi Béla és a fiatalabb nemzedékhez tartozó Horváth Márton. Lukács az értelmiség szovjetunióbeli megbecsültségét emlegette példaként, s komolyan is gondolta, amit szűk elvtársi körben mondott: „A Szovjetunió külföldi politikáját mélyen determinálják a belső osztályviszonyok, ezért sem akarja egyelőre a szocializmust más országokban.” A munkásságot és a parasztságot demoralizálta a fasizmus, fejtegette Lukács, ezért szocializmus helyett egyelőre munkás paraszt demokratikus diktatúra bevezetésére van lehetőség. „Az értelmiség megnyerésénél nem az a fontos elsősorban, hogy párttag, hanem hogy becsületes demokrata legyen” - jelentette ki. Nyomatékul hozzátette: „a