Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - DEMORATÁK ÁRULÁSA - Lengyel László: Respublikát a demokrácia ellenében
balizáció és az európai föderalizáció ellenében. E nemzetállamnak központosítottnak és erősnek kell lennie, hogy fölléphessen valamennyi nemzet- és népellenes érdekcsoporttal, pártokkal összefonódott lobbival szemben. A parlamentáris politizálás önkénye és gyengesége lehetetlenné teszi a nemzeti egység létrehozását. Véget kell vetni az elitek korrupt látszatdemokráciájának, s meg kell teremteni a nemzeti tömegek és többség hatékony közvetlen demokráciáját. A protekcionista és szociálprotekcionista nemzetállam védelmet nyújt a munkahelyeinket veszélyeztető külföldi tőke, a bevándorlók ellen. „Franciaország a franciáké”, „Ausländer raus”, „Ausztria boldog a keletiek és a cigányok nélkül”. A nacionalista erők közös vonása, hogy hevesen reagálnak a neoliberális reformdiktatúrákra, a maastrichti kritériumok vagy a Valutaalap követelményei alapján végrehajtott gazdasági és társadalmi megszorításokra. A nemzeti és vallási fundamentalizmusok érvényes alternatívát keresnek a globális pénzpiaccal szemben. Minél erőteljesebb az egyik oldalon a „mainstream”, a „pensée unique” szellemi és intézményi reformdiktatúra, annál harcosabb a másik oldalon a nemzeti ellenállás, illetve annál hangosabban kiáltanak nemzetközi világ-összeesküvést. Minél inkább „kozmopolita és européer”, antiprotekcionista a középjobb, annál mélyebben nyomul be a jobboldali választói térbe a nacionalista szélsőjobb. A nacionalista és rasszista szélsőjobboldal felbukkanása és veszélyessége egész Európában félelmi reakciókat váltott ki. Az olasz MSI-AN kormányra kerülése 1993-ban, illetve Jean-Marie Le Pen és Jörg Haider pártjainak előretörése mozgósította nemcsak az olasz, a francia és az osztrák hazai, hanem az európai közvéleményt is. A következmény: a szélsőjobbot sikerült karanténba zárni, előretörését megállítani. De a politikai közvélemény mozgósításánál is jelentősebb tényező, hogy nagyjábanegészében sikeresnek bizonyult Európa gazdasági konszolidálása, s a neoliberális reformdiktatúrás próbálkozásokat az óvatos és „nemzetibb” szociáldemokrata politikák váltották fel. A nacionalista eszmék és szellemi központok veszítettek korábbi befolyásukból. Kelet-Európában a nyolcvanas években a nemzeti-népi patrióta, illetve a nacionalista-rasszista eszmerendszer még nem vált el oly világosan, mint a kilencvenes években. A nemzeti szellemiséget az Európához közeledő országokban nagyrészt diszkreditálta a nacionalista-rasszista irányzat, és annak a borzalomnak a tanúsága, amit a balkáni nemzeti háborúk jelentettek és jelentenek. Továbbá világossá vált, hogy se Lengyelország, se Csehország, se Magyarország nem képes önerőből, magányosan, nemzeti utat járva gazdaságát konszolidálni, társadalmát európai módon polgárosítani, civilizálni. Egészen más a helyzet azokkal az országokkal, amelyek kívül kerültek Európa határán. Itt a nemzetépítés újabb szakaszában tartanak. Oroszországban, az orosz befolyási övezetben, illetve az Oroszország és Európa közötti „szürke 35 zónában” állandósul az ingadozás az erős, központosított nemzetállam kommunista és/vagy nacionalista formája, illetve a regionális-szecesszionista föderalizálódás között. A nemzeti és vallási eszmények párosulni fognak pragmatikus szovjet, illetve titoista, kádárista hatalomtechnikákkal - ez már Jevgenyij Primakov, Slobodan Milosevic és Franjo Tudjman rendszere. A neoliberális reformdiktatúra és a demokrácia Liberális és demokrata oldalon nem szívesen ismerik el, hogy a kilencvenes évekbeli neoliberális reformdiktatúrák vagy kísérleteik maguk is példát adnak a demokrácia és a jogállamiság csorbítására. Az orosz Gajdar, a magyar Bokros, a román Ciorbea kényszerítő reformprogramjai, megvalósításuk módozatai mintegy felhatalmazták a nemzeti vagy a republikánus oldalt, hogy a későbbiekben ők is ezt tegyék.