Mozgó Világ, 1999. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 8. szám - TANULMÁNYOK - Kovács Ákos: Játék a tűzzel. Fejezetek a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások történetéből
hozott döntésére igen jelentős hatása volt dr. Antall József néhai miniszterelnöknek, akit mindig erős érzelmi szálak fűztek a háború előtti Szent Istvánnapokhoz, illetvehetekhez. Jellemző módon az ünnepet még utolsó nyilvános beszédében is az „egyetemes magyarság legjobb jelképének” nevezte, s a jövőre vonatkozóan annak az óhajának adott hangot, hogy „legyen e nap olyan, mint egy egyetemes magyar nemzeti búcsú, ahol minden magyar összejő a világ minden tájáról. Mint ahogy minden magyar faluban a búcsú alkalmából, lélekben vagy valóságban visszatérnek a falubeliek, hogy együtt ünnepeljék a falu búcsúját. Ez ennek a nagy falunak, amit Magyarország, amit a magyar nemzet jelent ilyen egyetemes búcsúja, ahol mindenki ott kell hogy legyen Szent István napján lélekben és valóságban velünk.” Egy másik beszédében a miniszterelnök arról is szólt, hogy milyen fájdalmas emléket jelentettek a ma korábbi „elorzott Szent István-napi ünnepek”. Mit jelentett, „amikor csak a tűzijáték maradt az eredetiből, amikor idegen egyenruhába bújtatott katonáink vonultak fel, amikor a sztálini alkotmány másolata volt az, aminek ünnepét meg kellett ülnünk.. .”85 86 Nos, a beszéd, amelyben néhai miniszterelnökünk Magyarországot, illetve elég különös módon a nemzetet egy nagy faluhoz, állami ünnepünket pedig egy búcsúhoz hasonlította, nem arra utalt, hogy a kormány Szent István napján bármilyen módon is az állami és az egyházi szerepek szétválasztására törekedne, hanem inkább arra, hogy a háború utáni „elorzott”, szekularizált alkotmánynapokat reszakralizálja, „nemzeti búcsúünneppé” alakítsa. Ami viszont a Szent István-napok lényegét adó Szent Jobbkörmenetek visszatértével voltaképpen el is kezdődött, más egyházi rituálék megjelenésével pedig folytatódott, s rövidesen az a sajátos helyzet állt elő, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünket ma már szinte kizárólag egyházi rituálék és rendezvények határozzák meg. Ezt az anakronizmust aztán az ünnep relevanciáját erősítő olyan világi szertartások és rendezvények igyekeznek oldani, mint amilyen a Kossuth téri tisztavatás, az úgynevezett Nemzeti Búzaünnep mintájára szervezett új kenyérszentelés, a népművészeti kirakodóvásárok, a Mesterségek Ünnepe, a Népművészek Mestere kitüntetések ünnepélyes kiosztása és természetesen a néhai miniszterelnök beszédében megidézett tűzijátékok is. Mivel pedig legnagyobb szerepük az utóbbiaknak van, méretük, szervezettségük, infrastruktúrájuk évről évre mind impozánsabb. Erre utal egyebek között az is, hogy a hagyományos kilövőhelyek mellé időközben egy sor újat telepítettek, s így ma már a Pávakertből, a Gellért-hegy északi víztárolójáról és az Erzsébet híd, valamint a Szabadság híd közötti jobb parti víztükörről is sok száz piros-fehér-zöld 27 színű rakéta száll a magasba; hogy a hatásszünetek alatt, mintegy fokozva a vörös-sárga-zöld fénnyel világító katonai fényszórók amúgy sem jelentéktelen hatását, nagyszabású lézer-show szórakoztatja az ünnepi közönséget; hogy a Magyar Honvédség hangosító berendezéseihez való csatlakoztatással mintegy 30000 Wattos, igen igényes „kihangosítást” tudnak a rendezők megvalósítani; hogy a Hírközlési Felügyelet által irányított speciális frekvenciával kizárják, hogy a meglévő rádiókapcsolatot illetéktelenek zavarják meg; hogy a Magyar Honvédség és a MAHART között kétoldalú, zárt láncú hírkapcsolatot építettek ki; hogy a műsor fölkonferálását és levezetését a Magyar Rádió Rt. hivatásos bemondója látja el; hogy a tavalyi, a „megújuló tradicionális augusztus 20-i tűzijáték” sajtótájékoztatójára kiadott meghívó szerint „nemzeti ünnepünkhöz méltó, egyedülálló művészi élményt nyújtó” zenei összeállítást készítettek, s ez a Magyar Rádió Petőfi adójának kö- 85 Antall József: Modell és valóság. Budapest, 1993, Athenaeum, II. 298. o. 86 .o., 271. o.