Mozgó Világ, 2000. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 3. szám - -RÓL, -RŐL - Sükösd Mihály: Lengyel László-Várszegi Asztrik: Beszélgetőkönyvecske
dolatgazdagsága és magyar nyelve örökítette az utókorra. Most Lengyel László és Várszegi Asztrik barátian, egymás nézeteibe beilleszkedve, egymás nézeteihez közel és mégis távol cserél eszmét. Beszélgetnek, monologizálnak, de többnyire dialogizálnak, a nagy görögök hagyományai szerint. Mivel két igen okos ember jártatja az eszét, a dialógus élvezetes és közhasznú. Mivel két mélyen beleérző lelkialkatot ismerünk meg, beszélgetésük a gyakorlati valóságtól a transzcendenciáig a világmindenség számtalan jelenségét érinti. Tanulmányírásban nemigen szoktam érzelmi jelzőket használni, de ez a szöveg gyönyörűséges. ÉLETÚT Ennek a dialógusnak kicsit meglepő módon nem Lengyel László a főszereplője. Ő a felvezető, a szünet nélküli kérdező, a tőle megszokott, káprázatos idézetmennyiséget önmagából árasztó. Az ő életútja számunkra az ismertebb és közelebb álló. Értelmiségi család, értelmiségi környezet, szabályos humán egyetemi pálya, a korai tehetség nyilvánvaló jegyei, korai publikációk. Aztán következik a többi, ahogy őt máig ismerjük. Ellenben Várszegi Asztrik életútja távolibb és rendhagyó. A mai bencés püspök Imre keresztnéven tehetős parasztcsaládból származott, ahol sok volt a katona, altiszt. Szülei korán elválnak, a kisfiút a vallásos édesanya neveli. Jönnek a korai ötvenes évek, a jól ismert következményekkel. A család kuláklistára kerül, elszegényedik, az anya gyári munkás lesz, ablaktisztítás közben leesik az emeletről, hónapokig fekszik gipszágyban. 1964: adva van egy 18 éves fiúgyerek, az ország számtalan gimnazistájához hasonlatos. Aki leginkább abban különbözik a többitől, hogy felvételre jelentkezik Pannonhalmán a bencés atyáknál. Két oka van rá. Az egyik külső, társadalmi: a külvilág hazugságainak megtapasztalása a KISZ-ben, a hansági építőtábor diákjainak és tanárainak túllihegése a továbbjutás, a felfelé lépés érdekében. „A másik élményem, amit talán Isten-élménynek is lehet mondani, rendtársam újmiséje volt Sopronban. Attól kezdve biztos voltam benne, hogy tudom, mit kell tennem, hogy bencés szerzetes leszek.” Ez így talán banálisan hangzik, holott alapélményhez érkeztünk. A nem hívő ember számára külső ésszel követhető ugyan, de belülről átélhetetlen az Isten-hitre ébredés élménye. Akárkit olvasunk Szent Teréztől Simone Weilig, még a nagy Ágostonnál is a megvilágosodás csodának tűnik, nem racionalista jelenség. Mivel nem is az. Nem hívőként úgy képzeljük, a tudatban előbb feltűnik, később elhatalmasodik valami addig nem létező, ami megváltoztatja a hívővé lett személyiség teljes szerkezetét. Nem az emberi tulajdonságok cserélődnek ki, hanem a világlátás alakul át. Szándékosan vegyünk egészen triviális példákat: tartsunk a tenyerünkön egy cserépdarabot, szemléljünk hosszan egy templomtornyot vagy madárfészket, elegyedjünk szóba bárki emberi lénnyel. A hívő ember, így Várszegi Asztrik is egészen más jegyeket lát, észlel és tud a- 111 tosít, mint a magunkfajta. A könyv egyik legjellemzőbb és legszebb része, amikor 1968 szeptemberében, már azután, hogy a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, Várszegi Asztrikot behívják katonának. „A katonaságnál tudtam, ha én a katonai fegyelem ellen vétek, akkor engem súlyosabban megbüntetnek, mint mást, vagy ezt kihasználják ellenem. Akkor befog a titkosrendőrség, és zsarolni fognak az életem végéig.” És most figyeljünk az alapvető felismerésre: „Világos lett előttem a nyelvtani képlet: megértettem, hogy mit jelent a »hasonulás« és a »hasonítás« jelensége. Úgy döntöttem, hogy én nem »hasonulok«, hanem »hasonlítok«”. Ez a nyelv a szabadgondolkodó számára ismeretlen, ezen a nyelven csak a hívő tud beszélni. Ennek jegyében mindent csinál a hadseregben: volt mosogatólány, takarítónő, felmosó, vagont rakodó munkás, egészségügyi katona, útépítő munkás, s közben beszélgetett a katonatársakkal és a tisztekkel. „Válásokat próbáltam reparálni, nehezen író katonatársaimnak le-