Mozgó Világ, 2004. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 4. szám - ESSZÉ - Hegyi Gyula: Belga gyönyörűségek
Hegyi Gyula Belga gyönyörűségek Kamaszkoromban nagy élvezettel olvasgattam Charles Baudelaire Amoenitates Belgicae című epigrammaciklusát. A Belga gyönyörűségek kis gúnyverseiből néhányat még Kosztolányi Dezső fordított le magyarra (nagy szabadsággal), a többit Kálnoky László ültette át nyelvünkre az 1964-ben kiadott új Baudelaire-kötet számára. Ez volt az egyik első könyv, amelyet „saját jogon”, saját ízlésem alapján és saját pénzemből vásároltam meg. Kárörvendő, röhögő, pimasz gyönyörűséggel faltam a válogatott gyalázkodásokat, amelyekkel a nagy Baudelaire a kis Belgiumot pocskondiázta. Utólagos mentségem csak az lehet, hogy Baudelaire-t istenítettem, a Belga Királyság nevű államalakulatról viszont vajmi keveset tudtam. Charles Baudelaire, a nők nagybani fogyasztója „belga Vénuszra” nem kívánkozott, mondván, „nem vagyok holmi boldog / kozák, nem vágyom én hájra, se faggyúra”. A „belga tisztaságról” annyi jutott eszébe, hogy a fürdőben, ahova betért, padlásra vitték a kádakat, „mind a hármat”. Amikor „a Belga, a bohó” a Szajnához merte hasonlítani a Brüsszelen átcsordogáló Senne-t, a költő felháborodásában így jellemezte a belga folyót: „Ez a Senne, az igazat / megvallva, ahová ontják árkok s falak / azt, mit a toll leírni átall, / fölér folyónyivá dagadt / kakával”. Egy epigramma így jellemzi a belgákat: „Ejts tréfaszót, s a szemük megmered, / akár a zsírba sülő árva halnak, / mondj meghatót: nevettükbe meghalnak, / mutatva, hogy ők mindent értenek.” A belga sörről egy barátja mondását idézi, mely szerint ez „kétszer ivott sör voltaképpen”, s a gyengébbek kedvéért még hozzáteszi, hogy „A belga sör vizelet!”. Néhány sora ma alighanem karcolná a gyűlöletbeszéd definícióját. „A belga nép nagyon csodás, / A kenyere a majmolás. / Vérbajt kap, s ez garancia / neki, hogy farancia.” A Belga civilizáció című gúnyverse szerint: „A belga, az civilizált, / tolvaj, de agyafúrt kivált, / nagyon gyakran szifilizált.” Egy koporsóbolt mahagóni költeményeket idéző kínálata kapcsán erre a ma már „necces” következtetésre jut: „Itt a halottak pimaszok, / a flamand hullák, a gazok, / beszennyezik majd, hogy belépörögnek. / Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!” Megkülönböztetett gyűlölettel írt Baudelaire az első belga királyról, az 1831 és 1865 között uralkodó I. Lipótról. Ahogy több újonnan kreált balkáni királyság, úgy a fiatal belga állam is egy szász-koburgi herceget ültetett a trónra. Lipót szász-koburgi hercegnek belga királlyá választása előtt egyébként a görög trónt is felajánlották, de azt - mint többre hivatott ifjú színész egy gyengécske szerepet - nem fogadta el. A nagy liberális történetíró, Marczali Henrik szerint Lipótot „kötelességtudása, emberismerete és finomsága az alkotmányos fejedelem mintaképévé tette”. Baudelaire-nél ugyanez a kifejezés így jelenik meg az I. Lipót sírfelirata című epigrammában: „Alkotmányos uralkodó / nyugszik itt (azaz: egy lebuj automatája), / ki azt hitte, hogy örökkévaló. / De kampec neki, valahára!” A polgári állam alkotmányos fejére használt „egy lebuj automatája” kifejezés azt mutatja, hogy Charles Baudelaire nagyon is tudatosan írta a Belga gyönyörűségeket. A „dandyérzés” költője, akit Ady Endre „szenvedő, gyászos ősünknek” nevezett, s aki egyszerre volt arisztokratikus ízlésű és a „dolgozó Párizs” költője, megfontolt utálattal szemlélte a polgári rend korabeli mintaállamának számító Belgiumot. Az ország képzeletbeli sírfeliratára a következőket szánta: „Feliratot kértek ma tőlem / a holt Belgium sírkövére. / Ültem, topogtam, tépelődtem, /se szót leltem csupán: Na, végre!”