Mozgó Világ, 2004. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
2004 / 7. szám - -RÓL, -RŐL - Almási Miklós: Dr. Kafka elintézi - Lengyel László: Szorongás és remény
Szűk az az ösvény, ahol nem kapunk pofont. Most még inkább az. Ugyanis addig egyszerűbb volt a helyzet, amíg állt az atlanti egység, az iraki háború azonban USA-Európa vitát hozott, na most légy okos: kinek kell megfelelni? Amerikának (biztonságpolitika, NATO-elvárás) vagy Európának (Németország mint legfőbb gazdasági partner)? A kettő egyeztetése légtornászi mutatványt kíván. Ilyen paradox (mondanám: abszurd) helyzetekből azonban van még egypár. Itt van mindjárt a gazdasági paradoxon: tessék gyorsan demokráciát csinálni, és egyben átállni piacgazdaságra. Csakhogy a forráshiányos, elmaradt országoknak ez önerőből csak nehezen vagy sehogy sem sikerül. Magyarországnak sikerült (óriási áldozatok árán), a balkán országoknak nem. Lengyel modellpéldaként Németországot említi, ahol az amerikai megszállók Ludwig Erharddal, a Wirtschaftswunder működtetőjével állapodtak meg, és felügyelték az átmenetet. Sőt a Marshall-terv révén hatalmas öszszegeket pumpáltak bele az átmenetbe, nehogy még egyszer előálljon egy Versailles utáni helyzet. „Ekkor még tudták, hogy anyagi alapokat kell adni a demokráciáknak, mert ha magukra hagyják őket, szinte biztos, hogy pokolra kerülnek.” A rendszerváltás éveiben - Marshall-terv híján - ez már másképp működött: ahová a transznacionális tőke bejött, ott volt valami támpont, ahová nem, ott csőd lett (vagy háború). Ám itt még nincs vége a dolognak. Lengyel általában hajlamos ugyan a rémvíziókra, de most egy valós (jövő, mondanám: rémes) problémába botlik: az illiberális demokrácia jelenségébe. Ami annyit jelent Fared Zakaria híres könyvének (The Future of Freedom, Illiberal Democracy at Home and Abroad) továbbgondolásából -, hogy a fejlődőknél a demokrácia teljességéből valami csökevény marad. Ez csökevény, a négyéventi szavazás,azon belül viszont a hatalomra került pártok, kormányok azt csinálnak, amit akarnak: reformdiktatúrát vagy retródiktatúrát, Bokrost vagy Horthyt, a jónépnek nincs beleszólása, a demokráciára jellemző képviseleti rendszer és civilszervezetek, ellenzék-kormány partnerviszony felszámolva - Lengyel fogalomhasználatával: demokratája van. Nem mindig, nem minden pártnál. (Volt ilyen négy évünk, gondolom sejted, mire céloz a könyv.) De az illiberális demokrácia - a keletközép-európai rendszerek szervi betegsége, a fejletlenség, forráshiány, érdekcsoportok magánalkujára épülő hálózati rend stb. - ezt szüli. Mindegy, erről már esett szó, fontosabb Lengyel prognózisa: az illiberális képződmény mögött a rendszerváltó pártok - a parlamentbe jutottak, elablírozottak - válsága áll. És ebből a válságból egy kiút adódik az ilyen-olyan populizmus. Ezeket megvenni nyugdíjjal, azokat jövőképpel, másokat béremeléssel - a jónépet pedig jelszavakkal. Nem megy, persze, csak egy darabig működik, aztán csakcsak benyújtják a számlát - jön a depresszió, kamatlábemelés, IMF, választók „büntető szavazása” stb. A jobb- és baloldali populizmus mégis kurrens cikk a politikai étlapon, mert manapság mindenki csak mában gondolkozik. Távlatosan - hogy mi lesz három-öt év múlva -, azon tanakodjon az, aki megéri, aki majd akkor hatalmon lesz. Nem jó, mondja Lengyel, mert „a következmény a jövő anyagi és szellemi erőinek felélése”. De hozzátesz egy gondolatot, ami az e témában uralgó paradoxont jelzi: „a jobb- és baloldali demokratúrák nemcsak azért jönnek létre, mert a társadalom politikai hagyományai nem demokratikusak, hanem azért is, mert nehéz vagy egyenesen lehetetlen összeegyeztetni a demokratikus többségi elvet a piaci integráció kisebbségeket kedvezményező gyakorlatával”. Hoppá, mondanám. A szöveg mögött az a gondolat lappang, hogy a kapitalizmusban a piac és demokrácia nem olyan ikertestvérek, mint ahogy tanultuk (meg hittük), hanem épphogy egymást nyírják. Ami demokráciakritikaként elég súlyos mondat - de végre ide is eljutottunk. Jé, a kapitalizmus-opció nem fenékig tejfel. Már úgy értem, politikai struktúra meg