Mozgó Világ, 2014. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)

2014 / 12. szám - ESSZÉ - Révész Sándor: Ha a világ sport lenne - Behringer, W.: A sport kultúrtörténete az ókori olimpiáktól napjainkig

Révész Sándor Ha a világ sport lenne Amennyiben a világnak az a jó, ha jólét van és béke, akkor a világnak az a jó, ha minél sport­szerűbb. Ak­kor a sport a világ működésének ideális modellje. Ha föltesszük, hogy a jóléthez béke és a fejlődést, a hatékonyságot ösztönző verseny is kell, akkor az ideális világmodell az, amelyben minél több a nem há­borús jellegű és minél kevesebb a háborús jellegű verseny. A nem há­borús jellegű verseny alapmodellje pedig a sport. Egy verseny akkor nem háborús jellegű, ha az érdekelt felek legi­timnek tekintik egymás törekvése­it és a verseny szabályait. Minden háborút minden fél azzal a fölte­véssel vív meg, hogy az ő törekvései jogosak, az ellenfeleié pedig nem. Ebből következőleg nincs olyan le­gitim kötelezettség, hogy a harcot minden érintett fél által elfogadott szabályok szerint vívják meg, hi­szen a harcoló felek egymás szemé­ben eleve nem legitimek. Bárhogy győzök, az igazság győz velem, bár­hogy győznek le, az igazság győze­­tik le. Nem azért győzetik le, mert illegitim eszközökkel győztek le, hanem azért, mert illegitim célo­kért, például nekünk járó terüle­tért, javakért vívták a háborút. A gazdasági versenyben és a sport­ban is érezheti valaki úgy, hogy a vereségével az igazság szenvedett vereséget, de csak azzal a feltétele­zéssel érezheti úgy, hogy illegitim eszközökkel, szabálytalanul, jogo­sulatlan előnnyel győzték le, s nem azért, mert az ő legyőzése a ver­senytársak részéről nem volt legi­tim cél. Létezik egyrészt a verseny, a győ­zelem, a nyereség, az erőfelmuta­tás vágya egyénben és mindenféle léptékű és jellegű közösségben. Lé­tezik másrészt a háború káros voltá­ról alkotott, nem általános, változó erejű, de a legtöbb korban és régió­ban széles körű meggyőződés. Eb­ből a kettőből következik az igény olyan keretekre, amelyek a versen­gést a legitimitás keretein belül tartják, és ezzel annak destruktív potenciálját elnyomják, a konst­ruktívat pedig kibontakoztatják. A sport mindig is arról szólt, illetve arról is, hogy valamilyen szubli­mált, szimbolikus, fiktív formában lemodelezzék a konstruktív, legi­tim keretek között folyó egziszten­ciális versengést. Eleve ezzel, en­nek legeklatánsabb példájával kez­dődött a sport kultúrtörténete, pontosabban a történetnek az a hu­szonnyolc századnyi része, amit az ókori olimpiák kezdetétől többé-ke­­vésbé be tudunk látni. Ezt a távot fogja át Wolfgang Behringer köny­ve (A sport kultúrtörténete az ókori olimpiáktól napjainkig, ford. Győri László, Corvina, 2014, 514 ol. A szerző ugyan nem elméletieskedik oly módon, ahogy ezt én itt teszem, de az általa felhalmozott és elrende­zett anyag módot ad rá, hogy jobban rálássunk, miként igyekszik pacifi­­kálni magát a harcias emberi faj. A jelenünk a legnagyobb mérték­ben indokolja, hogy hevesen érdek­lődjünk e folyamat iránt. Az elmúlt száz évbe belefértek a legpusztí­tóbb és legtotálisabb háborúk, és belefért a leghosszabb békekor a fejlett világban. És nem tudjuk.

Next