Mozgó Világ, 2017. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
2017 / 4. szám - HÓNAPLÓ - Parászka Boróka: Fehér ing
nem mondott emlék. Mostanában az emberek csendben méregetik a várost behálózó élelmiszerláncokat: hány nyelven írják ki, hogy sonka meg zöldhagyma, és mekkora betűkkel. Efféle versengésekké, gyanakvásokká, méricskéléssé szelídült a hajdani harc. Sose lehet azonban tudni: az összecsapások évfordulóján, március 15-én, a „nehéz napokon” (történelmi ciklusunk fordulóin) újra láthatóvá válnak a frontok, akkor, amikor a karhatalom felvonul a fényvisszaverő mellényeiben, a szónokok pedig elszavalják a kordonok mögött az avas beszédeiket. De a háború máskor is itt van, a sonkasorokban, a türelmetlen, tülekedő tömegben a buszmegállókban, a különböző színekkel, betűméretben és különböző nyelven szedett feliratokban, csak kissé megregulázták, megtrimmelték, mint a nagy gonddal tartott ölebek szőrét szokás. Békére fazonírozott háború. Háborús üzenet a rendőrsorfal is, a szobrok tövében, emelvényről elmondott, megkoszorúzott, fellobogózott beszédek is. Nagy ívben elkerülök minden csomópontot, tömeget, szónokot, jelvényt, zászlót. Hazalopom az iskolából a gyerekeket, hátha nem veszik észre, hogy most történelmi ciklus van. De hiába erőlködöm, már az óvodában, alsó tagozaton megkezdődik a besorozás, a felkészítés. Papírragasztóval csiripelik rá a nemzeti zászlócskákat a hurkapálcikákra. Tudod, ki volt Petőfi? - csiripeli a lányom. Na, ki volt? - mordulok rá. „Egy nagy-nagy énekes!” - oktat ki, és én megkönnyebbülök. Van remény. Igen, kislányom, Petőfi egy nagy-nagy énekes volt, egy igazi rocksztár. Egy pogózó fenegyerek. Egy kocsmatöltelék slammer, igazad van. Még azt is meg merem kérdezni a hirtelen jött nagy reménykedésemben, hogy ki volt Kossuth. Na, Kossuth ki volt? Azt tudod? Nézek hátra a visszapillantó tükörben, hazafelé a suliból. Választ is kínálok: Kossuth egy kifli volt, tudod, ugye? A lányom telekuncogja a csomagteret. Kossuth nem kifli volt, anya! Hanem egy még nagyobb énekes! Jaj, nem kapcsolódik be a fiam, Kossuth nem volt nagyobb énekes, hanem pont akkora volt, mint Petőfi. Igaz, anya, hogy pont akkora volt, mint Petőfi? Mondjuk úgy, hogy egy rockbandában voltak. Az egyik pogózott elöl, a másik tolta a ritmusszekciót hátul. Ez így rendben van? Kiegyeznénk, de nem ússzuk meg a rendőrsorfalat, hiába osonunk a hátsó utakon. A városon kívül, a falu bejáratánál, a feddi temető mellett ott sorakoznak a maszkos, fegyveres katonák. Ha jönnének a magyarok elfoglalni Marosvásárhelyet, akkor erre jönnének be a városba. Faluról, a magyar, tehát veszélyes Nyárádmentéről gyalogolnának bele ebbe a mi nagy, huszonhét éves békénkbe. Igazából mi, magyarok, a Daciában éppen fordított irányba haladunk, ki a városi iskolából, hazafelé - de ez az út mellett álló őröket nem izgatja. Állnak a vártán, és ezt már a nagy énekesekről, Petőfiről és Kossuthról vitatkozó alsó tagozatosok is észreveszik. Tudod, kit keresnek ezek? — vizsgáztat tovább a fiam. A hullarablókat! - mondja nyolcéves történelmi tapasztalatával. Még délután is elismerően bólogatok, milyen igaza van, amikor már rég a felvonulókat meg a szónokokat kerülgetjük, hullarablók ezek mind. Ünnepi programot találunk ki magunknak ezen a ciklusnapon, a külvárosi, lepukkant turkálóba térünk be, ahol fél kifli áráért lehet tornanadrágot és melegítőfelsőt találni. Kell az ilyesmi, fogyóeszköz az iskolai kiképzéseken. Gáborcigányok lépnek