Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 4. szám - KÖNYVRÉSZLET - Révész Sándor: Dobi: egy élet - Második fejezet: Háború, forradalom, fogság - Dobira az anyja sem ismer rá

A tisztek az utolsó pillanatban hozzák a táviratot, hogy a központból letiltották a támadást, de a katonák nem hisznek a táviratnak, a monarchista tiszteknek, lefogják őket, és várják a jelet az indulásra. Néma jeladás helyett harci zajt hallanak. A csónakosokat várta és megtámadta az ellen. A támadás terve kiszivárgott, a hajógyáriakat lefogták, a hidak környéke tele volt cseh katonákkal. Most már a csónakos rohamisták védelmére kellett harcba menni. Ráadásul a szőnyi grófi kastély udvarán álló, segíteni igyekvő tüzérosztag belelőtt a Duna-parti lőporraktárakba, s a hatalmas tűzcsóvák fényénél a csehek kedvükre lövöldözhettek a magyar gyalogosokra. „S mit tagadtam, féltem, sokszor voltam ezen a keserves éjszakán olyan helyzetben, hogy azt hittem, a földbe kell fúródnom, ha meg akarom menteni a fejem.” Dobi csupa vér, de csak elesett bajtársai vérétől. Május elején ritkán látható sűrű köd fedezékében sikerül visszavonulni a déli partra. Dobi alakulatát Miskolcra, az északi frontra vezénylik. Gömörszőlősnél indulnak támadásba, ellenállás nélkül haladnak előre. Krasznahorka várában szállásolják el Dobi egységét, ahol az őr feltárja előttük a vár rejtelmeit, és megmutatja a Jókaitól, A lőcsei fehér asszonyból ismert Andrássy Istvánné üvegkoporsóban nyugvó, bebalzsamozott testét. „Bámulatos a tisztelet és az értelem, amivel az őr a régi festményeket, bútorokat, azok érdekességét és szépségét magyarázza.” Aztán jöttek a csehszlovákok, Dobi az alakulatával visszavonult Putnokra, ahonnan átvezényelték őket Szolnokra, a román frontra. „Magyarország keleti háborúja része volt annak a harcnak, amit a központi hatalmak uralkodó osztályai folytattak egy olyan szövetség ellen, amelyben együtt voltak ugyanazok a francia, angol, olasz, amerikai, román uralkodó osztályok, amelyek most, 1919 nyarán a magyar urak szövetségesei lettek a szabadságért felkelt magyar proletariátus, a magyar munkás- és paraszthatalom ellen. A román nagyurak pedig korábbi esküdt ellenségeikkel, a magyar nagyurakkal sietve szót értettek, s a magyar dolgozó nép ellen fegyverbe parancsolták, háborúba küldték a román dolgozó népet. Ez volt a mi 1919-es keleti háborúnk.” Ez egyrészt szabályos politikai szemináriumi szöveg az önéletírás keletkezésének idejéből s a korai Kádár-korszakból. Másrészt azok a valóságos (főleg agrár-) proletárok, akiknek a szenvedései és megalapozott halálfélelmei a keleti fronton a Monarchia seregében kezdődtek és a Vörös Hadseregben végződtek, valóban átélték és a legközvetlenebbül tapasztalták, hogy az ellenség azokat az urakat hozza vissza a hatalomba, akik őket ellenük vezényelték, akik őket a háborúba belevetették. Amíg a frontvonalon csend van, Dobi és társai Jánoshida határában kaszálják a gabonát. A vörös diktatúra utolsó heteiben Dobiékat ide-oda meneteltetik, számottevő harci tevékenységet nem folytatnak. Volt egy kastély, ahol Dobi (állítása szerint) igen nehezen tudta lebeszélni a társait arról, hogy festményekre lövöldözzenek. „Nem a művészet értékeit féltettem, mert azokról kialakult véleményem még nekem sem volt, nem lehetett, ilyesmire nem tanított senki, hanem egyszerűen a pusztulás, a pusztítás fájt.”