Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - Pető Iván: A Duce - Ormos Mária: Mussolini

Pető Iván A Duce A diktátoroknak és „modern” válto­zatuknak, a látszatdemokráciák élén álló autokrata országvezetőknek van néhány közös ismérvük. Meggyőző­­désük például, hogy a dolgok döntő­ részben akarati úton változtathatók, és ebben az ő személyes szerepük, ha tetszik, küldetésük különleges jelen­tőségű. Hiszik, felismeréseik, vízióik megvalósításához nem egyszerűen csak rájuk van szükség, hanem arra is, hogy minél kevesebb intézményes akadályba ütközzenek. Az állandó expanziós hajlam, a korlátlan ambí­ció szintén jellegzetes, egyrészt, mert egy idő után személyük jelentőségé­hez képest kicsinek találják pozíció­jukat, saját hazájukat, tehát az ön­magukba vetett hitük is ezt diktálja, másrészt céljaik is megkívánják be­folyásuk, akaratuk kiterjesztését, végül, de nem utolsósorban az alatt­valók lehetséges támogatásának biz­tosításához elengedhetetlen ellen­ségkijelölés is erre sarkallja őket. A 20. és 21. századi diktátorok, autokratikus vezetők képességeit, veszélyességét politikai ellenfeleik kezdetben rendre alábecsülik, rész­ben mert a maguk mércéje szerint kultúrálatlannak, faragatlannak látják őket, hiszen a leendő vezérek többsége meglehetősen alacsony sor­ból származik, nem a jobb iskolák­ból kerül ki, az elitek pedig minden évszázados tapasztalat ellenére a képességeket összetévesztik a saját értékrendjükben felmutatott teljesít­ményekkel. A tömeghatás értelmé­ben bármilyen hatékony és sikeres a majdani országvezető, mondanivaló­ját sokan csak az intellektuális tar­talom, a formállogikai koherencia, pontosabban ezek hiánya alapján minősítik, ebből a szempontból a za­varosságát érzékelik. A diktatúrák, autokratikus rendszerek ellenfelei többnyire nem is értik, hogy a ve­zérek célja és eszközrendszere eleve egészen más, mint amit ők a maguk kultúrájában értelmezni képesek. A diktátorok és autokraták nagy felületet nyújtanak a karikírozásra — persze a „klasszikus” diktátorok­nál jórészt közvetlen hatókörükön kívül. A nevetségessé tétel nemcsak gyökereiben közös a lenézéssel, de részben okozója is a veszélyek fel nem ismerésének. Akin röhögni le­het, az nem félelmetes. Persze nem a paródiák, karikatú­rák a felelősek, ugyanis nehéz egyér­telműen megválaszolni, hogy mivel tudják, tudták a diktátorok, az au­tokrata országvezetők terror nélkül is maguk mögé sorakoztatni a tár­sadalom jelentős hányadát. Különö­sen élesen vetődik fel a kérdés a 20. századi diktatúrák és bukásuk akár csak felületes ismerete alapján. Az európai diktatúrákról jelentős könyveket publikáló történészt, Or­mos Máriát is foglalkoztatja a kér­dés. Egy 2010-es években született írásában (Egy ember - egy korszak), amelyet 2013-ban kötetben is pub­likált (Múlt a jelenben, Kossuth Ki­adó), felveti például: hogyan lehetett Hitler ismeretei, kvalitása, ahogy nevezi, önértéke és uralmi pozíciója között olyan nagy ellentmondás? A titkot csak növeli - mondja hogy 103

Next