Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - Pető Iván: A Duce - Ormos Mária: Mussolini
Pető Iván A Duce A diktátoroknak és „modern” változatuknak, a látszatdemokráciák élén álló autokrata országvezetőknek van néhány közös ismérvük. Meggyőződésük például, hogy a dolgok döntő részben akarati úton változtathatók, és ebben az ő személyes szerepük, ha tetszik, küldetésük különleges jelentőségű. Hiszik, felismeréseik, vízióik megvalósításához nem egyszerűen csak rájuk van szükség, hanem arra is, hogy minél kevesebb intézményes akadályba ütközzenek. Az állandó expanziós hajlam, a korlátlan ambíció szintén jellegzetes, egyrészt, mert egy idő után személyük jelentőségéhez képest kicsinek találják pozíciójukat, saját hazájukat, tehát az önmagukba vetett hitük is ezt diktálja, másrészt céljaik is megkívánják befolyásuk, akaratuk kiterjesztését, végül, de nem utolsósorban az alattvalók lehetséges támogatásának biztosításához elengedhetetlen ellenségkijelölés is erre sarkallja őket. A 20. és 21. századi diktátorok, autokratikus vezetők képességeit, veszélyességét politikai ellenfeleik kezdetben rendre alábecsülik, részben mert a maguk mércéje szerint kultúrálatlannak, faragatlannak látják őket, hiszen a leendő vezérek többsége meglehetősen alacsony sorból származik, nem a jobb iskolákból kerül ki, az elitek pedig minden évszázados tapasztalat ellenére a képességeket összetévesztik a saját értékrendjükben felmutatott teljesítményekkel. A tömeghatás értelmében bármilyen hatékony és sikeres a majdani országvezető, mondanivalóját sokan csak az intellektuális tartalom, a formállogikai koherencia, pontosabban ezek hiánya alapján minősítik, ebből a szempontból a zavarosságát érzékelik. A diktatúrák, autokratikus rendszerek ellenfelei többnyire nem is értik, hogy a vezérek célja és eszközrendszere eleve egészen más, mint amit ők a maguk kultúrájában értelmezni képesek. A diktátorok és autokraták nagy felületet nyújtanak a karikírozásra — persze a „klasszikus” diktátoroknál jórészt közvetlen hatókörükön kívül. A nevetségessé tétel nemcsak gyökereiben közös a lenézéssel, de részben okozója is a veszélyek fel nem ismerésének. Akin röhögni lehet, az nem félelmetes. Persze nem a paródiák, karikatúrák a felelősek, ugyanis nehéz egyértelműen megválaszolni, hogy mivel tudják, tudták a diktátorok, az autokrata országvezetők terror nélkül is maguk mögé sorakoztatni a társadalom jelentős hányadát. Különösen élesen vetődik fel a kérdés a 20. századi diktatúrák és bukásuk akár csak felületes ismerete alapján. Az európai diktatúrákról jelentős könyveket publikáló történészt, Ormos Máriát is foglalkoztatja a kérdés. Egy 2010-es években született írásában (Egy ember - egy korszak), amelyet 2013-ban kötetben is publikált (Múlt a jelenben, Kossuth Kiadó), felveti például: hogyan lehetett Hitler ismeretei, kvalitása, ahogy nevezi, önértéke és uralmi pozíciója között olyan nagy ellentmondás? A titkot csak növeli - mondja hogy 103