Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 6. szám - INTERJÚ - Nagy József: Egy fekete játszhat sárga szerepet? - Beszélgetés Ókovács Szilveszterrel
hozta Színétért és Petrovics Emilt, akik a várakozásnak megfelelően kitettek mindenkit a felső vezetésből, engem viszont Miklós meghagyott. - Hogyhogy? - A japán úton kicsit megismertük egymást, egyszer korábban interjúztam is őt a Kossuthon a Cosi fan tutte operafilmjéről. Megkedvelhetett valamennyire, így a szoci éjában is dolgozhattam, ha nem is háborítatlanul, de három éven át. - Közben, még 2002 végén bekerült az akkoriban induló Hír TV-be. - Igen, művészeti műsort vittem ARTéria címmel. - Mondják, hogy Borókai Gábornál könyörögte be magát. - Bekönyörögtem? Ugyan! Ősszel futottam vele össze az Operánál, emlékszem, hosszú kabátot viselt, beszélgettünk a hidegben, hogy ki mit csinál. Említettem neki, olvastam, hogy tévét szervez, s kérdeztem, nincs-e szüksége művészeti műsorra. Azt felelte, de, lehet, hogy szüksége van ilyen emberre. Ez talán nem számít bekönyörgésnek. - Szerette a tévét? - Fantasztikus nyolc év volt az is. A tévézés-rádiózás-cikkírás nekem van kitalálva - ezt még sose mondtam így ki, de az ötvenedik évem, lám, ehhez is hozzásegít. Tehát fél évszázada vagyok immár szereplős típus. Egész pici koromtól dolgozik bennem az exhibicionizmus, emlékszem, hogyan lökdöstem félre a többieket anyák napján az oviban, hogy én mondhassam a verset. - Soha semmi szorongás, izgulás? - Még énekesként, külföldi beugrásokon, izgultam néha nagyon, vannak történeteim hátsófali infarktusszerű esetekről, de igazából sosem jelentett problémát nyilvánosság elé állni. Tévésként bekerült a Fidesz kultúracsináló csapatába. Ez erős túlzás. Számos fideszes járt a műsorba, köztük az akkor erős felszálló ágban lévő, az első ciklusban a Miniszterelnökség tájékoztatási főosztályvezetőjeként dolgozó Navracsics Tibor, aki szintén veszprémi, jóba lettünk, habár odahaza sohasem találkoztunk korábban. Rajta keresztül jutottam a Jobbklikk nevű bloghoz, írtam oda is egyet vagy kettőt, elbűvölt az ott gyülekezők intellektusa, mint az Ufi/Reakció környékén is. És volt még persze a Heti Válasz, melynek hasábjain Szilver Ottó anagrammával aláírva politikai cikkeket, krokikat is elkövettem, aztán amikor Borókai Gábor utóbb átvette az utolsó ív publicisztikáját, rá kellett döbbennem, hogy nem áll jól nekem ez a műfaj. - Melyik a legemlékezetesebb cikke? - Megszokhatatlanul fura, hogy néha felbukkan egy-egy tizenöt éves írásom a neten... Talán az Isten Szekerese című jut eszembe a szocialista Szekeres Imréről, aki még jóval a rendszerváltás előtt, tán 1984-ben, városi tanácselnök-helyettesként utazott velünk, az úttörő fúvószenekarral Finnországba nehezéknek. Egyik nap - Szent Iván volt, vakító fehér éjszakákkal — úgy bevodkáztak a szaunában, hogy mindenkivel letegeződtek, anyaszült meztelenül kirongyoltak az ott lévő tengerszembe, s futás közben Szekeres azt üvöltötte a szauna mellett ácsorgó zenekar leánytagjainak, hogy „szevasztok, csajok, máskor nagyobb”. Na, ezt az élményt írtam meg a Válaszban. - Büszke rá? - Nem szégyellem, bár nyilvánvalóan vidám cikkféle is akart lenni.