Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 1. szám - HÓNAPLÓ - Végel László: A targoncát toló asszony
Az ünneplés napokig tartott. Újvidéken 25-én a tíz méter magas Karadordevicszobor előtti Aleksandar Vucic, Szerbia köztársasági elnöke mondott díszbeszédet. A tévében látom, hogy az első sorokban Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke és Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke foglalt helyet. A fiatal szerbiai történészek tanácskozásán eközben arról értekeztek, hogy az ünnepség a nacionalista kultuszt gerjeszti. A kultusz engem nem lep meg, hiszen az egész posztkommunista régióban hasonló eszmék kerekednek felül. Déjá vu! Sztoikus lettem. A szerbiai Karadordevic-kultusz és a magyarországi Horthy-kultusz valójában egy tőről fakad, mindenütt erősödik a nemzetállami eszme, hallom a fiatal történészek tanácskozásán. Van azonban egy lényeges különbség: az első a győztesek ünnepe, a másik pedig a veszteseké. Úgy látszik, bennünk magyarokban van némi mazochista hajlandóság is. Ahogy látom, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon a győztesek is, a vesztesek is szobrokat rombolnak, és újakat építenek, vagy pedig áthelyeznek. Budapesten éppen ezekben a napokban a Kossuth térről eltávolítják Nagy Imre szobrát, helyébe kerül a Vértanúk szobra, amelyet Horthy Miklós jelenlétében 1934-ban Pekár Gyula avatott fel a következő szavakkal: „Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanúemlékről lehulljon a lepel.” A gesztus Magyarország jelenéről, az emlékezetpolitika módosulásáról árulkodik. Apám jut eszembe, aki 1956 novemberében felállt, és a forradalom tiszteletére a himnuszt énekelte. Tizenöt éves voltam, én is felálltam, és az apámmal együtt énekeltem, nekem utólag úgy tűnt, hogy akkor lettem nagykorú. Túl korán! Utána 1956 és Nagy Imre sorsa összenőtt. Szobrának áthelyezése Magyarországon vitát váltott ki, én pedig újra azzal vigasztalódtam, ez játszódik le a posztháborús jugoszférában. A posztkommunista zűrzavarnak azonban nincs vége, nem is lesz a közeljövőben. Budapesten tüntetnek, Belgrádban tüntetnek, csak Újvidék él csendes zűrzavarban. Belgrádban az írók tömegesen szembeszálltak a kormánypárttal. Figyelem, mi történik az írókkal Budapesten, de úgy érzem, a magyar írók megszelídültek. Épp e napokban néhányan vendégszerepeltek Újvidéken, az újságokban olvasom a nyilatkozataikat, amelyekből kiviláglik: minden rendben. Akkor miért tüntetnek a fiatal budapesti egyetemisták és a diákok? Esterházy halála után - úgy tűnik - elveszett az irodalmi kampasz. Ez a különbség Belgrád és Újvidék között prózában, lírában és politikában. Bajlódom az orvosokkal, nem csoda tehát, hogy felkapom a fejem, amikor olvasom, hogy Beregszászon „magyar kórház” épül, igaz, a jogászok nem találták meg a módját, hogy csak a magyarokat gyógyítsák. A tervek szerint más kisebbségi közösségekben is - a Vajdaságban is - a stadionok mellett a jövőben „magyar kórházak” épülnek. A 444.hu honlapján olvasom, hogy a topolyai „magyar stadion” milliárdokba került, habár a városka első osztályú csapatának nincs helyi szurkolótábora, csak a játékosok rokonai, ismerősei járnak ki, ám mégis felépül a 3500-4500 fős új stadion. A jelenséget nem kommentálom, mivel a focit túlságosan kozmopolita biznisznek tartom. Ha a magyar adófizetők úgy vélik, hogy a foci az elvándorlás korában erősíti a nemzeti identitást és a szülőföldön maradást, akkor legyen.