Mozgó Világ, 2019. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 1. szám - HÓNAPLÓ - Végel László: A targoncát toló asszony

Az ünneplés napokig tartott. Újvidéken 25-én a tíz méter magas Karadordevic­­szobor előtti Aleksandar Vucic, Szerbia köztársasági elnöke mondott dísz­beszédet. A tévében látom, hogy az első­ sorokban Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke és Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke foglalt helyet. A fiatal szerbiai történészek tanácskozásán eközben arról értekeztek, hogy az ünnepség a nacionalista kultuszt gerjeszti. A kultusz engem nem lep meg, hiszen az egész posztkommunista régióban hasonló eszmék kerekednek felül. Déjá vu! Sztoikus lettem. A szerbiai Karadordevic-kultusz és a magyarországi Horthy-kultusz valójában egy tőről fakad, mindenütt erősödik a nemzetállami eszme, hallom a fiatal történészek tanácskozásán. Van azonban egy lényeges különbség: az első a győztesek ünnepe, a másik pedig a veszteseké. Úgy lát­szik, bennünk magyarokban van némi mazochista hajlandóság is. Ahogy látom, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon a győztesek is, a vesz­tesek is szobrokat rombolnak, és újakat építenek, vagy pedig áthelyeznek. Bu­dapesten éppen ezekben a napokban a Kossuth térről eltávolítják Nagy Imre szobrát, helyébe kerül a Vértanúk szobra, amelyet Horthy Miklós jelenlété­ben 1934-ban Pekár Gyula avatott fel a következő szavakkal: „Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanúemlékről lehulljon a lepel.” A gesztus Magyarország jelenéről, az emlékezetpolitika mó­dosulásáról árulkodik. Apám jut eszembe, aki 1956 novemberében felállt, és a forradalom tiszteletére a himnuszt énekelte. Tizenöt éves voltam, én is fel­álltam, és az apámmal együtt énekeltem, nekem utólag úgy tűnt, hogy akkor lettem nagykorú. Túl korán! Utána 1956 és Nagy Imre sorsa összenőtt. Szob­rának áthelyezése Magyarországon vitát váltott ki, én pedig újra azzal vigasz­talódtam, ez játszódik le a posztháborús jugoszférában. A posztkommunista zűrzavarnak azonban nincs vége, nem is lesz a közeljö­vőben. Budapesten tüntetnek, Belgrádban tüntetnek, csak Újvidék él csendes zűrzavarban. Belgrádban az írók tömegesen szembeszálltak a kormánypárt­tal. Figyelem, mi történik az írókkal Budapesten, de úgy érzem, a magyar írók megszelídültek. Épp e napokban néhányan vendégszerepeltek Újvidéken, az újságokban olvasom a nyilatkozataikat, amelyekből kiviláglik: minden rend­ben. Akkor miért tüntetnek a fiatal budapesti egyetemisták és a diákok? Es­terházy halála után - úgy tűnik - elveszett az irodalmi kampasz. Ez a különb­ség Belgrád és Újvidék között­­ prózában, lírában és politikában. Bajlódom az orvosokkal, nem csoda tehát, hogy felkapom a fejem, amikor olvasom, hogy Beregszászon „magyar kórház” épül, igaz, a jogászok nem talál­ták meg a módját, hogy csak a magyarokat gyógyítsák. A tervek szerint más kisebbségi közösségekben is - a Vajdaságban is - a stadionok mellett a jövő­ben „magyar kórházak” épülnek. A 444.hu honlapján olvasom, hogy a topolyai „magyar stadion” milliárdokba került, habár a városka első osztályú csapatá­nak nincs helyi szurkolótábora, csak a játékosok rokonai, ismerősei járnak ki, ám mégis felépül a 3500-4500 fős új stadion. A jelenséget nem kommentálom, mivel a focit túlságosan kozmopolita biz­nisznek tartom. Ha a magyar adófizetők úgy vélik, hogy a foci az elvándorlás korában erősíti a nemzeti identitást és a szülőföldön maradást, akkor legyen.

Next