Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 7-8. szám - ESSZÉ - Markó Béla: Feledékeny emlékezetpolitika
az is elképzelhető, hogy könnyebb egy ilyen kompromisszumot megkötni, mint olyan politikai „cenzúrát” működtetni, amely csak a kilúgozott narratívákat engedi be a két nemzet közös panteonjába. Igen, talán a kölcsönös tisztelet lenne az egyszerűbb, nem pedig a véleménykülönbségek szőnyeg alá söprése. Kezdett is kialakulni ez a kölcsönösség, eredményesnek is tűnt, de az utóbbi időben megtorpant a folyamat, és még nem is lehet pontosan felmérni, hogy a 2018-as centenárium egyoldalú túllihegése milyen változásokat hozott a román-magyar viszonyban. Annak ellenére, hogy rólunk, mint mondottam, keveset beszéltek ezeken a centenáriumi rendezvényeken, vagy esetleg éppen azért, hogy kiderült, az elmúlt száz évről nélkülünk is meg lehetett emlékezni, utólag felerősödtek a magyarellenes hangok a közéletben. Úgy vélem, a minapi úzvölgyi konfliktusnak is köze van ehhez a hangulathoz, egyfajta kisajátítási kísérlet ez is, nemcsak a jövőt, hanem visszamenőleg a múltat is próbálják megváltoztatni, akik az erőszakos temetőfoglalást szervezték. Veszedelmes irányváltás ez, miután egy jó ideig nem errefelé haladtunk. Bár azt sem hallgathatom el, hogy miközben a demagógia, vagyis a vélt vagy valós közvéleménytől való rettegés már egy ideje Romániában is úrrá lett nemcsak a politikusokon, hanem sok értelmiségin is, ezúttal mégis biztató volt, hogy a román értelmiség egy része nyíltan el merte ítélni ezt a provokációt. Summa summarum: az emlékezetpolitikából napi politika lesz, abból meg jó esetben társadalmi béke, rossz esetben megosztottság, gyűlölet, konfrontáció. Kelet-Közép-Európában, illetve ezen belül a Kárpát-medencében minden rendszerváltozáskor illik kicserélni a berendezést: utcák cserélnek nevet, szobrok tűnnek el, lehetőleg úgy, hogy az előző rendszernek nyoma se maradjon. Az utódállamokban ez nemcsak politikai, hanem etnikai szempontok szerint is zajlik, és amikor az előző gazda keze nyomát már mindenhonnan eltüntették, de az új gazdának még nem volt ideje a maga kézjegyét mindenre rátenni, nem az emberek, hanem maguk a falvak és városok válnak mankurttá. Regényében Csingiz Ajtmatov — szokás-e, illik-e még idézni őt? — leírja, miképpen fosztották meg szörnyű kínok közepette a háborús foglyokat emlékezetüktől a sztyeppéi népek. Ugyanis csak az lehet tökéletes szolga, akinek nincsenek emlékei. Az emlékezés: túlélés, így aztán a ma Kolozsváron hivatalosan Napoca nevet viselő utcát a magyarok csak Jókai utcaként emlegetik, Marosvásárhelyen a Caláratilor utcát pedig Kossuth utcaként. Amíg vannak saját utcaneveid, és tudod, hogy hol voltak a szobraid, nem leszel teljesen szolga. Ez is emlékezetpolitika, aminek természetesen csak akkor van értelme, ha stratégia lesz belőle. A külön magyar múlt viszszaszerzésének és a közös román—magyar múltba való integrálásának stratégiája. 1989 után egy ilyen stratégiát próbáltunk megvalósítani. Mivel nem tehettük meg nem történtté 1918. december 1-jét, és nem is választhattunk helyette egy másik napot közös nemzeti ünnepként, megpróbáltuk elfogadtatni a magunk nemzeti ünnepeként március 15-ét, és úgy tűnt, hogy ez sikerült is, hiszen 1997-től a román miniszterelnökök és államelnökök minden évben nyilvánosan köszöntötték az ünneplő magyarokat, és attól kezdve a román kormánymegbízottak, sőt a román pártok képviselői is részt vettek