Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 7-8. szám - PÓDIUMBESZÉLGETÉS - Pikó András: Szobrok az emlékezetben - Beszélgetés Bauer Tamással, Mélyi Józseffel és Pótó Jánossal
irredenta szobrokat hét hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után fölavatták a Szabadság téren, de ezeket nem az állam állította, hanem a Védőligák Szövetsége. Tehát létezett egy irredenta szervezet, erre bízták a piszkos munkát, és utána is az Urmánczy Nándor vezette VLSZ volt az, amelyik a teret kultuszhelyként használta, az irredenta tömeggyűlések helyszíneként, vagy az irredenta sportstaféták ide futottak be vagy innen indultak. Hivatalosan a Horthy-korszakban az állam nem vehetett ilyenben részt, a békeszerződés tiltotta, hogy bármiféle irredenta propagandát folytasson. Nem ő csinálta, rábízta Urmánczyra. Akár még Orbánék is eljuthatnak odáig, hogy majd valaki megcsinálja helyettük. Bauer Ez most nem így van. Itt mindent a kormány maga csinál, amit a Kövér László elnökölte Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság bonyolít, és Wachsler Tamás a döntések végrehajtója. Pótó Azért, mert a Kossuth tér az Országházhoz tartozik. Bauer Igen, igen, tudom, csak azt akarom mondani, hogy a mi esetünkben szó sincs arról, hogy ezeket a dolgokat eltávolítanák maguktól. Mindent vállalnak, ezt ők csinálják, és az előbb idézett Orbán-féle válasz is mutatja, hogy ezt ő vállalja. Mélyi Viszont a határmezsgyén lévő szobrokat itt is másokra bízzák. A Horthy-szobor ott áll a Szabadság téren, de a Hazatérés Templomának a területén, a Hóman—Kornis Gyula—Klebelsberg szoborhármast Székesfehérvár állította volna, ott van Tormay Cécile szobra a Rókus kórház előtt, az is egy - ma már nem hiszem, hogy létező - kis szervezetnek az állítása. A határon billegő dolgok itt is ki vannak szervezve. Pikó A revitalizált, a két világháború közötti revizionista és irredenta Magyarországból táplálkozó emlékezetpolitikát meddig lehet összhangba hozni azzal, hogy mégiscsak az EU tagjai volnánk? Pótó Hogy hol a határ? Ezt most majd meglátjuk a Trianon-emlékműnél, mert ott azért ki van dekázva minden piszkosul. Az 1913-as helységnévtár címanyagát fogják felvésni a rámpa szélén a falakra. Az 1913-as helységnévtár, ezt a szerkesztő maga is elismeri az akkori bevezetőjében, az előző évtizedek hivatalos helységnév-magyarosításának eredményét rögzíti. Igen ám, de abban is biztosak lehetünk, hogy az így előállított új helységneveket nem használták a lakosok, csak hivatalos használatban voltak. A helységneveket egyébként is nagyon nehéz megváltoztatni, az emberek ragaszkodnak identitásuk ezen eleméhez. Csak egy példa: én tíz évvel ezelőtt az akkor már fél évszázada összevont Biatorbágyon újra fölavattam egy fölújított I. világháborús emlékművet, és a helybéli kollégám figyelmeztetett: nehogy azt mondd az avatóbeszédben, hogy kedves biatorbágyiak, mert aki itt lakik, aki itt él, az vagy biai, vagy torbágyi. Aki biatorbágyit mond, az gyüttment. Pikó Azért ez igen népszerű emlékmű lesz, Mélyi József az ÉS-ben megjelent írásában rámutatott arra