Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 7-8. szám - PÓDIUMBESZÉLGETÉS - Pikó András: Szobrok az emlékezetben - Beszélgetés Bauer Tamással, Mélyi Józseffel és Pótó Jánossal

rőt, miután nem lehet a Szabadság térre visszaállítani. Mi történjen? Oldja-e békévé az emlékezés húsz év múlva úgy, ahogy a Halászbástyát, a Vajdahunyad-várat vagy a többit, vagy pedig szereljünk kerekeket az emlékművekre, és úgy, ahogy a Kos­­suth-szobrot, a Tisza-szobrot, hol le, hol föl­tologassuk, mit csináljunk? Kérdezem én, és kérdezem magukat, benneteket, hogy van-e olyan kon­cepció, ami ebben az esetben valami irányzékot ad, hogy mi történjen a megkövült, ércbe öntött hazugsá­gokkal? Pótó Valamikor régen megpróbál­tam válaszolni egy ilyen kérdésre.’92- ben volt, az akkor még olvasható Ma­gyar Hírlapban megkérdezték tőlem egy egész kolumnás riportban, hogy mi legyen. Az volt a cikk szalagcíme hogy A szoborbontás pótcselekvés. Akkor ez volt a véleményem. Tényleg ott hagytam volna a régi szobrokat. Van erre Bécsben egy jó megoldás, a Schwarzenberg Platzon, ott az oro­szok csináltak egy hatalmas szovjet emlékművet egy 12 méteres szovjet katonával, aranyozott pajzzsal. ’55- ben az oroszok kivonultak Bécsből. Ezt a szovjet emlékművet többször megpróbálták fölrobbantani, ugyan­olyan gyűlölt volt a bécsieknek, mint a budapestieknek a 19. század máso­dik felében a Hentzi-emlékmű. A bé­csit sokáig rendőr őrizte, mint ahogy a Hentzi-emlék­műről sincs olyan fénykép, ahol ne lenne ott egy rend­őr mellette. A bécsi szovjet emlékmű helyszíne olyan, hogy a Ring felől nyitott a Schwarzenberg Platz, az a fő nézete, maga az emlékmű a tér mélyén áll. A bécsiek pedig építettek egy hochstrallrunnert, egy magasra lövő szökőkutat a Ring felől az em­lékmű elé, és a bécsi szóbeszéd azt mondja, hogy tavasszal, amikor az időjárás megengedi, ez az első szökő­kút a városban, amit bekapcsolnak, ősszel meg az utolsó, amit kikap­csolnak. Tehát egyszerűen föllőttek egy hatalmas vízfüggönyt az em­lékmű előtt, és így nem látszik, mi van mögötte. Lehetne például fákat ültetni vagy bármi ilyesmit. Ezért felháborító az egész Kossuth téri történet, mert nem szabadna a város múltjából kiszakítani részeket. Higy­­gyék el, ha nincs körülöttük évente ismétlődő csinnadratta, teljesen el­tűnnek ezek az emlékművek, bele­szürkülnek a környezetükbe, észre sem vesztk őket. De sajnos nem na­gyon hagyjuk, hogy a múlt megtűrt rekvizítumaivá válhassanak. Mélyi Én is bajban vagyok ezzel, mert nem sejtem, hogy mi lesz húsz év múlva az akkori emberek legna­gyobb problémája. Lehet, hogy az lenne a jó, ha körbeültetnék fákkal ezeket az emlékműveket, egy ilyen zöld bozótost lehetne teremteni mindenütt, ami nem akadályozna meg senkit abban, hogy megnéz­zen egy-egy szobrot. Ez például egy megoldás. A másik az, amit egyéb­ként 1979 után alkalmaztak Nica­raguában, amikor a Somoza-rezsi­­met megdöntötték. Ledöntöttek egy csomó szobrot, meg hát elég nagy zűrzavar támadt, és azt csinálták, hogy mindent ott hagytak, éppen csak kis fehér kerítéssel körbeke­rítették. Tehát ott voltak a romok, mondjuk, a ledöntött Somoza-szo­­bor, ami egyébként Mussolininak a lovas szobra volt eredetileg, csak So­moza lecseréltette a sajátjára a fejét, ledöntötték, bekerítették. Ott hagy­ták a kilőtt tankot is, bebetonozták

Next