Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 11. szám - HÓNAPLÓ - Dalos György: Árvaságok
az ellenállás két mártírjának volt érdeme: Gidófalvy Lajos ezredesnek és Komoly Ottónak, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának - egyébként az ő lánya, Judit is jelent volt a Bálint Házban. Mi, hetvenesek, noha nyilván bennünket is megviselt a tudatosan át nem élt történelem, már biztonságban tudhattuk magunkat a különböző gyermekotthonokban, majd az árvaházban. A negyvennégyben történtekről nem beszélgettünk egymással. Az én emlékképeim jobbára derűsek voltak és maradtak. Látom, ahogyan csoportosan mezítláb gyalogolunk át az Árpád hídon a Dagály strandra, nyaranta a Petőfi vagy a Kossuth gőzösön indulunk a tahi nyaralóba, a hétfői esteken együtt fogyasztjuk el a vasárnapi látogatások után begyűjtött édességeket, hogy a teljes árvák is részesülhessenek bennük - kollkajának neveztük a szertartást. Télvíz idején, fűtőanyaghiányban ülünk a vaskályha körül, és hallgatjuk a néprádión a wimbledoni 6:3-at, együtt vonul a társaság a környékbeli mozikba fekete-fehér szovjet háborús filmeket vagy latabáros komédiákat nézni. Az állami iskolából hazafelé jövet Krúdy földszintes utcáin csatangolunk, miután zsebpénzünket a Flórián téri Vince cukrászdában elvertük. Persze, a régi, fasori árvaházat valamennyien elveszett paradicsomnak éreztük, háromemeletes épület volt, hatalmas ebédlővel, amelyet egy szárnyas ajtót kizárva kultúrteremként és zsinagógának is használtak — háttérben a gyönyörű orgonasípokkal. Az énekkart Lisznyay karnagy vezényelte — a lánya is megjelent most közöttünk. Fogalmam sincs róla, ki vette meg az épületet 1952 végén. Mindenesetre a kilencvenes években posztszovjet ukrán cég működött a házban, míg a Délibáb utcai leányárvaház volt épületében a rendszerváltás után panzió nyílt. Két egykori növendék, Darvas Gabi és Dani, az évezred elején észrevette, hogy hiányzik a ház eredeti rendeltetésére utaló emléktábla, amelyet a posztszovjet ukránok még meghagytak. Az aktuális tulajdonosok megnyugtatták őket, hogy a táblát leadták az önkormányzatnak, onnan sikerült nagy nehezen kikönyörögniük és átadniuk a hitközségnek. Kaptak még két kék-piros metlachi lapot is a valamikori falburkolatból, s ezek egyikét találkozónkon Gabi kirakta a fotókkal és dokumentumokkal teli asztalra. Bűvölten néztük szépséges, árva gyerekkorunk egyetlen tárgyi emlékét. * „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele, / Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, / És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja. / Megpihen legszélén az égi határnak / S int az öregeknek: „benneteket várlak!” / Megrezdűl a feje sok öregnek erre: / Egymásután mégis mennek a nyughelyre” — üzeni Arany János minden idők egyik legszebb magyar strófájában. Nekünk is üzen, hiszen napról napra ritkul a nemzedék, amelyre felnéztünk, amellyel lelkileg-szellemileg egy húron pendültünk a puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Nincs velünk Kertész Imre, Esterházy Péter, Réz Pál, Konrád György, Heller Ágnes és Tandori Dezső, hogy csak az írói céhből távozottakat említsem. Személyesen mindegyiket ismertem, volt, akit felszínesen, mint Tandorit, volt, akit hosszú éveken át, mint Konrádot. A kapcsolatok minősége is különbözött.