Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 11. szám - HÓNAPLÓ - Dalos György: Árvaságok

az ellenállás két mártírjának volt érdeme: Gidófalvy Lajos ezredesnek és Komoly Ottónak, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának - egyébként az ő lánya, Judit is jelent volt a Bálint Házban. Mi, hetvenesek, noha nyilván bennünket is megviselt a tudatosan át nem élt történelem, már biztonságban tudhattuk magunkat a különböző­ gyermekotthonokban, majd az árvaházban. A negyvennégyben történtek­ről nem beszélgettünk egymással. Az én emlékképeim jobbára derűsek voltak és maradtak. Látom, ahogyan csoportosan mezítláb gyalogolunk át az Árpád hídon a Dagály strandra, nyaranta a Pető­fi vagy a Kossuth gő­zösön indulunk a tahi nyaralóba, a hétfő­i esteken együtt fogyasztjuk el a vasárnapi látogatások után begyűjtött édességeket, hogy a teljes árvák is részesülhessenek bennük - kollkajának neveztük a szertartást. Télvíz idején, fűtő­anyaghiányban ülünk a vaskályha körül, és hallgatjuk a nép­rádión a wimbledoni 6:3-at, együtt vonul a társaság a környékbeli mo­zikba fekete-fehér szovjet háborús filmeket vagy latabáros komédiákat nézni. Az állami iskolából hazafelé jövet Krúdy földszintes utcáin csatan­golunk, miután zsebpénzünket a Flórián téri Vince cukrászdában elvertük. Persze, a régi, fasori árvaházat valamennyien elveszett paradicsomnak érez­tük, háromemeletes épület volt, hatalmas ebédlővel, amelyet egy szárnyas ajtót kizárva kultúrteremként és zsinagógának is használtak — háttérben a gyönyörű orgonasípokkal. Az énekkart Lisznyay karnagy vezényelte — a lá­nya is megjelent most közöttünk. Fogalmam sincs róla, ki vette meg az épü­letet 1952 végén. Mindenesetre a kilencvenes években posztszovjet ukrán cég működött a házban, míg a Délibáb utcai leányárvaház volt épületében a rendszerváltás után panzió nyílt. Két egykori növendék, Darvas Gabi és Dani, az évezred elején észrevette, hogy hiányzik a ház eredeti rendelteté­sére utaló emléktábla, amelyet a posztszovjet ukránok még meghagytak. Az aktuális tulajdonosok megnyugtatták őket, hogy a táblát leadták az önkor­mányzatnak, onnan sikerült nagy nehezen kikönyörögniük és átadniuk a hitközségnek. Kaptak még két kék-piros metlachi lapot is a valamikori fal­burkolatból, s ezek egyikét találkozónkon Gabi kirakta a fotókkal és doku­mentumokkal teli asztalra. Bűvölten néztük szépséges, árva gyerekkorunk egyetlen tárgyi emlékét. * „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák le­vele, / Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, / És hosszúkat alszik rá, midő­n megfutja. / Megpihen legszélén az égi határnak / S int az öre­geknek: „benneteket várlak!” / Megrezdűl a feje sok öregnek erre: / Egymásután mégis mennek a nyughelyre” — üzeni Arany János minden idők egyik legszebb magyar strófájában. Nekünk is üzen, hiszen napról napra ritkul a nemzedék, amelyre felnéztünk, amellyel lelkileg-szellemileg egy hú­ron pendültünk a puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Nincs velünk Kertész Imre, Esterházy Péter, Réz Pál, Konrád György, Heller Ágnes és Tandori Dezső­, hogy csak az írói céhből távozottakat említsem. Személye­sen mindegyiket ismertem, volt, akit felszínesen, mint Tandorit, volt, akit hosszú éveken át, mint Konrádot. A kapcsolatok minősége is különbözött.

Next