Mozgó Világ, 2021. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2021 / 7-8. szám - Reflex - Dalos György: Eretnek hitvallás
240 fűznek majd az építési dossziéba a szerződések és számlák mellé, mert úgy törvényes, egyébként meg a „szakvélemény” bármit tartalmazhat és azt bárki aláírhatja, mert a döntéshozónak, vagyis az emlékmű megrendelőjének amúgy sem kell a benne foglaltakat figyelembe vennie. Ugyanolyan abszurd ez a minden kötöttségtől mentes eljárásmód, mint amilyen abszurd volt - ellenkező előjellel - a Kádár-korszak emlékműállítási gyakorlata. Akkor ugyanis a községi, városi vagy kerületi tanács a létesítendő emlékmű terveiről először kikérte a párhuzamos (községi, városi vagy kerületi) pártbizottság, majd a megyei (Budapesten a fővárosi) pártbizottság véleményét, majd ezeket benyújtotta a Művelődésügyi Minisztériumnak. A minisztérium beszerezte a Képző- és Iparművészeti Lektorátus (Budapesten a Budapest Galéria) szakvéleményét, maga is állást foglalt az ügyben, és az egész csomagot továbbküldte az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságához. Ugyanis minden emlékműről az állampárt agitprop bizottsága döntött. A Kádár-korszakban tehát két állami szerv és három pártbizottság politikai véleményével szemben egyetlen szakmai értékelés állt. Ma pedig csak egyetlen politikai vélemény van, a megrendelőé, a „szakvélemény” csak formai kritérium egy köztéri mű felállításához, érdemi szerepe a nullával egyenlő. Volt tehát egy túlbonyolított, ideológiával mélységesen átitatott döntési folyamat, amit a rendszerváltás óta eltelt három évtized alatt sikerült teljesen kiüresíteni. Azokat a szervezeteket, amelyek képesek voltak szakmai követelményeknek hangot adni (történeti hitel, urbanisztikai és esztétika szempontok stb.), teljesen ellehetetlenítették. Nem csoda, hogy úgy érezhetjük: ha eltekintünk ideológiai töltetüktől, a Kádár-korszak köztéri alkotásai plasztikailag sokkal mívesebbek, mint az elmúlt évtized szakmai kontroll nélkül készült és felállított alkotásai. Miért is vannak egyáltalán emlékművek? A nemzeti ünnepek és emléknapok jelekkel megjelölt helyeket igényelnek a települések közterein, ahol a helyi közösség az ünnep napján összejöhet emlékezni, kicsit cinikusabban fogalmazva, ahol a polgármester elmondhatja az ünnepi beszédet. Ilyen volt a szocializmus idején március 21. a tanácsköztársaság-emlékekkel, április 4. a szovjet hősi és felszabadulási emlékművekkel, valamint november 7. a Lenin-szobrokkal. A politikai rendszer gyökeres megváltozása elsődlegesen a nemzeti ünnepeket definiálja újra, hiszen az új rendszer mást emel ki a múltból saját maga előképeként, mint a korábbi. Az ünnepek változása hozza aztán magával az emlékművek változását, a régiek eltüntetését és az újak felállítását. A rendszerváltozás után március 15-én vissza lehetett térni a korábban évtizedekig hanyagolt Petőfi- és Kossuth-szobrokhoz, augusztus 20. azonban tömegesen igényelte az új Szent István-szobrokat (a korábban erőltetett „új kenyér ünnepe” és/vagy „alkotmány ünnepe” nem kívánt szerencsére megjelölt helyet), október 23. nemzeti ünneppé tétele pedig szintén tömé-