Műemlékvédelem, 2000 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2000 / 5. szám - Koroknay Gyula: "Kakuk Imre átsmester tsinálta..."

Koroknay Gyula Ez a nem teljes felirat olvasható a szép for­májú (nagy)lónyai fatoronyban, a bejárattal szemben lévő egyik keresztgerendán. A Fel­­ső-Tisza vidéke, amilyen gazdag - viszony­lagosan - fatornyokban, olyan kevés ácsmes­ter neve maradt ránk, ezért ez a felirat külö­nösen értékes számunkra. De vajon ki is volt Kakuk Imre? Csiszár Árpádnak, a vásárosnaményi múzeum egykori igazgatójának az adatai sze­rint a Tisza túlsó partján, Vásárosnamény szomszédságában, Jándon született 1766-ban. „Paraszt” ácsként említik, ami talán annyit jelent, hogy magától, természettől kapott adottságainak köszönhetően lett ácsmester, két fiútestvére szintén ácsok voltak. Mikor 1781-ben Kakuk Imre Bán Péter legényével (és más segédmunkásokkal) ezt a remekét készítette, mindössze 26 éves volt. Hogy fel­tüntette a nevét a fatoronyban, abban aligha­nem inkább - mai szóval - a referenciát kell látnunk, mint a fiatal mester önérzetességét. Az évszám feltüntetése sem csak egyszerű keletkezési időpont. II. József türelmi rende­lete előtt ez a fatorony nem épülhetett volna meg. A türelmi rendelet pedig a közhiedelem­mel ellentétben nem egyszerre született, ha­nem részletekben adagolva. Lónya esetében az adott időpontban már nem kellett a fato­rony építéséhez a helytartótanács engedélye, szabad lett anélkül is építkezniök a reformá­tusoknak, de azzal a megszorítással, hogy nem az utca sorában. Ahogy ez Lónyán is konkrétan megvalósult. A következő évben Vitkán emelt egy 12 öles - kb. 23 m magas - harangtornyot, mely a fennmaradt ábrázolás szerint szinte hason­mása a lónyainak. 1790-ben Matolcson a to­rony sisakját készítette. Ezt ugyan később levitte egy vihar, de a mezőváros jegyzője megörökítette a református parókián lévő jegyzőkönyvében a bokrétaünnep lefolyását, mikor is az utolsó sátorfa helyére illesztése­kor Kakuk Imre a torony tetején, kezében egy pohár borral, verses köszöntőt mondott az alant álló közönségre. Mint csudát említik, hogy mikor a poharat a közönség közé dob­ta, a pohár nem tört el. 1791 -ben szülőfaluja, Jánd bízta rá a fatorony építését azzal, hogy Kancza József útmutatását követve készítse el ezt a 35 m magas építményt, mely impo­záns méretein kívül főképp zárt kerengőjé­­vel tér el ismert műveitől. Értékes az itteni anyakönyvnek az a bejegyzése, hogy a mun­ka április 15-től december 18-ig készült, va­gyis a csapatnak egyévi munkája fekszik egy­­egy ilyen nagyméretű fatoronyban. A 90-es évekről a későbbiekben lesz szó. 1798-ban Hetén tolta tovább a fatornyot. 1808-ban halt meg 42 éves korában, viszony­lag fiatalon. Egy ezelőtt 20 évvel írt korábbi tanulmányomban a fentieken kívül Kakuk Imrének tulajdonítottam a Nábrádon, Fehér­­gyarmat tőszomszédságában álló templom tornyán álló, sajnos bádoggal borított fiator­nyos sisakot és a gemzsei fatornyot. Ma már ez utóbbi állításomat nem tudom vállalni, a nábrádi szerzőséget azonban most már bizo­nyítani is tudom a következőkben, egy ész­revételt azonban előre kell bocsátani. Egy torony sisakja főleg ácsmunka. Olyan téma ez, mellyel általában senki sem törődik, ho­lott csak a jelen megyében is csodálatos ács­munkák találhatók. Akinek lehetősége volt, hogy felmenjen a nyírbátori református temp­lom, vagy a vámosatyai templom padlására, annak eláll a lélegzete. Egy torony ácsszer­kezete pedig olyan mélyen leér téglaépítmé­nyének a testébe, hogy a szoknyavész híján akár külön fatorony lehetne. Ami a nábrádi fiatornyos sisak szerzősé­gét illeti, bármennyire is át van alakítva kül­sőleg, kétségtelenül Kakuk Imre alkotása a fe­hérgyarmati refom­átus templom sisakjával és a kárpátaljai Csetfalván álló fatoronnyal együtt. Ennek a legfontosabb bizonyítéka az ácsjelek egy csoportjának az egyezése. Kakuk Imre Lónyán meglehetősen szokatlanul jelölte meg gerendáit. Ennek megértéséhez szükséges tud­ni, hogy a késő ősszel kivágott fákat az erdő­ben faragták ki, s a munka közben összeállí­tott darabokat egymás mellé fektetve megje­lölték, hogy szállítás után ne keveredjenek össze. Ajándi mester sajátos egyéni jelölése abból állt, hogy az egyes összeillő darabokat az égtájak szerint három esetben nagy kezdő­betűvel, K-D-N jegyezte, észak felé azonban kis „e”-vel. Ez az eljárás annyira különös, hogy magában is döntőnek látszik Kakuk Imre szer­zőségével kapcsolatosan. „KAKUK IMRE ÁTSMESTER CSINÁLTA...

Next