Műhely, 2019 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 4. szám - Borián Elréd: A Zrínyi-kultusz hatása Petőfi Sándor írásaiban
„Figyelemmel átforgattam / A történet lapjait, / S fontolóra vette lelkem, / Amit e hon végbevitt.” A befejező retorikus költői kérdés a jogos önérzetre hatva várja az életet igenlő választ: „Lesz-e még e nemzet olyan, / Hogy halált nem érdemel?” Az 1846 márciusában írt azonos című versről (A magyar nemzet) azt tudjuk, hogy a cenzúrának leadott Összes költemények záró darabja volt, a megjelent kötetben azonban az Egy gondolat bánt engem... lett végül a záróvers.” Az első szakaszában meglepetésként ér bennünket a teljes ellentmondás az egy évvel korábban írtakkal: „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” Megtévesztő kezdés a cenzúra és az olvasó számára, mintha a költő a dicsőítő költeményekhez csatlakozna. De ez csak retorikai „simulatio”, megtévesztés, amelyre Zrínyi szerint a hadvezéreknek is szüksége van. Petőfi hamar leveti álarcát jön a második tétel, amely teljesen ellentmond a bevezetésnek. A nemzet árva, a tehetségek „porban, sárban érnek véget”, vagy külföldre kivándorolnak. Kerényi Ferenc szerint az évzáró versben Petőfi egyrészt Kölcseyre és Vajda Péterre, másrészt Liszt Ferencre és Karl Beckre utalhatott. A harmadik rész az egy évvel korábbi vershez hasonlóan a nemzethalált vizionálja, és egy provokáló kérdéssel próbálja feléleszteni a nemzeti büszkeséget: „Mikor ébredsz önérzetre?” A magyar nemzet 1846-os variációjára is a Kazinczy Ferenc által kiadott Áfium motívumai hathattak: főként a külföldre való távozás gondolata és a nemzet ostorozása, hogy felébredjen álmából. Zrínyi Afiumának utolsó előtti bekezdésében látom leginkább a hasonló gondolatvezetést és retorikai megoldást: „Boldog Isten, hiszen milyen visitas8 ez i s mi vagyunk a magyarok? mi magyarok? De hár azoknak ne mondjuk magunkat, ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdeit elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most avagy sohasem. Fussunk ki az országból, ha eztet reszeljük. Úgy hallom Brasiliában elég puszta ország vagyon; kérünk spanyol királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá.”9 A nemzethez című Petőfi-költemény 1848 augusztusában keletkezett, vagyis A kemény szél fúj... után. Ez a verse sem jelent meg életében. Kerényi szerint „a belső ellenség elleni riadóköltemény”-ről van szó.10 „[Petőfi] Augusztus 27-én javaslatot tett Egressy Gábor kéziratának, »A rác lázadás és a magyar ügy« című röpiratának kinyomtatására, amelyben a táborból hazatérő színész adatokkal igyekezett alátámasztani azokat a pesti vélekedéseket, hogy a délvidéki hadszíntér sorozatos katonai kudarcai a régi tisztikar árulásának tudhatók be.”" A költeményt harangkondításra felszólító ismétlés fogja össze: „Konduljanak meg a vészharangok! / Nekem is egy kötelet kezembe!” Illetve: „Félre most, lant... futok a toronyba, / Megkondítom azt a vészharangot!” Ez a harangkondítás az Áfium bevezetésében olvasható motívumra emlékeztet. A Zrínyi-kiáltvány exordiumában nagyon erős a retorikai felszólító jelleg, amellyel a bán az alcím szerint Az töröknek magyarral való békessége ellen akarja serkenteni a békességre hajló nemességet: „De mi dolog ez, magyarok, hogy nem csak az őrállatok jelenségét hallván, hanem magatok szemével a veszedelmet látjátok, s mégis fel nem serkentek mély álmotokból?” A barokk körmondat így visszhangzik Petőfi lantján: Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, Aki ott az elsők közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél!” Zrínyihez hasonlóan Petőfi is fegyveres összecsapásra buzdít, aki szerint a legfőbb ellenségek köztünk vannak, a cudar, az áruló testvérek, akik miatt Jellasics semmibe veszi a magyar kormány intézkedéseit, és sikeresen küzd ellene. A költő a 9. strófában tisztes halálra buzdít: Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérűl! A felszólító módú anaforák („haljunk meg”) és a „vitézül” határozó a Zrínyi-eposz több szakaszát is evokálja, különösen a szigetvári Zrínyi bán utolsó szavait: „Eddig éltünk, vitézek, tisztességésért Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért. Ma meghaljunk örömest, és jó hírünkért. Vitézül meghaljunk azért mindezekért.” (XV., 102) Az is az intertextualitásra utal, hogy ezután nevezi példaképnek a szigetvári hőst, és az egyéni felelősséget hangsúlyozza: „Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna. Harcoljon úgy minden ember, mintha Egyedül rá támaszkodnék honra!” Valószínűleg mindkét Zrínyire gondol a költő. Ezt erősíti meg a „Zrínyi Miklós unokája” kifejezés, amelyből az sejthető, hogy a költő, hadvezér Zrínyi Miklós mint (déd)unoka mindenki példaképe. Sőt Petőfi is azonosul a Zrínyi-szereppel. A két Zrínyi Miklóst, akik a horvát