Mult és Jelen, 1841 (1. évfolyam, 1-105. szám)
1841-01-15 / 4. szám
újsága leveleit az ablakból szóratta le a’ nép közzé. Az alatt néhány szabadelmü követek, Périer Kazimirnél öszvegyültek, mint szintén pairek is herczeg Broglie házánál tancskozni a’ veszélylyel fenyegető környülállások köztt. Az elöbb kellő és köz bizodalommal megtisztelt hazafiak aggodalma, majd nyilván kimutatott boszszankodása a’ törvénytől eltávozott kir. rendeletekért, é s a’ népnek például és nagy ösztönül szolgált, a’ közvélemény mind hangosabban kezdett szóllani. Felfegyverkezett sokaság csoportozott a’ közönséges helyeken, pártos kiabálásokat lehetett hallani, midőn a’ kormány szükségesnek látta a’ dolgot keményen fogni, ’s a’ katonaságnak parancsolt a’ népet elszéleszteni, a’ mi — heves egybecsapás után — meg is történt. A’ nép öszvesereglése azonban, és az utszákon lármázva járkálása egész éjjel tartott. Más nap u. m. juh 28.k. Párizs ostromi állapotba tétetvén, ez a’ nép dühösségét még inkább felingerelte, mely a’templomok tornyait elfoglaló, ’s a’ lárma harangot megkonditá. A’ verekedések alatt csak hamar előtűnt a’ háromszínű, kék , veres, fejér cocárda—ez az első revolutzio színe; majd a’ Notre Dame székes egyházról lobogott le a’ háromszínű zászló, s ez a’ lelkesedést a’ legmagasabb pontra emelte. A’ szabadság veteranussa Lafayette is megjelent, ’s a’ X. Károlytól 1827-b. eltörlött párizsi nemzeti örsereg új életre kapott; polgárok kik ahoz tartoztak, siettek hajdani formaruhájokban a’ csatában részt venni. A’ követek mintegy 62-en öszvegyűlve, a’ királyhoz intézett felírásban hathatós óvást tettek a’ nemzet alapos jussait sértő kir. rendelések ellen, s a’ pairek is hasonlót miveltek. A’ minisztérium az ellentállásra nem számolt, ’s arra éppen készületlen vala. Polignac, ki Bourmont távollétében a’ hadi dolgokat kormányzó, meg nem fogható gondatlansággal semmi védelem intézeteket nem tett; a’ Párizsba lévő ’s ragusai herczeg marsall Marmont alá rendelt fegyveres erő még 7,000 emberre sem telt, sőt környékéből is, huszonöt órai távolságra, alig lehetett volna 15.000 katonát beparancsolni. Marmont állása nehéz, zsibbasztó volt, nem külső ellenség előtt állott, Párizs volt a’ csatamező. Francziákra—saját polgártársaira- kellett lövetni. Ez ingadozóvá, határozatlanná tette, annál inkább mert a’ katonák, kik elegendő lövészer, ’s majd éleséig hijjával is voltak, vonogatták magokat a’ népre lőni, sőt onnan jöjvő kiáltások következéséül csoportosan kezdének oda által állani — midőn a lovasság munkálodását a’ felszaggatott kövezetből lámpásfákból, ’s minden elékapható eszközökből formált, az utszák elzárására szolgáló barikádok gátolták, ’s a’ gyalogságot segitni hol szükség lett volna, lehetetlenné tették, így a’ több pontokon támadott rendetlen, ’s egyes csapatok közötti, de annál mérgesebb viadal mind nagyobb kiterjedést kapott; a’ nép részén harezolók száma — kivált a’ külömböző oskolákból oda tódult ifjak által — szüntelen növekedett, ’s a’ verekedések említett második napján, 28-dikban már 18,000 polgárok állottak fegyverben. Külömben is a’ gyászos harcz, melyben a hazafi vér patakként ömlött, a’ legfőbb pontra hágott elkeseredés példáját adta. Minden a’ mi csak kézbe került, a’ katonák ellen fegyver vagy eszköz gyanánt szolgált. Köveket, gerendákat, cserepeket, sőt egész kéményeket hánytak, zuztak-se közikbe, midőn ablakokból forró vizet fazakakkal, ’s még vitriolsavanyt és választóvizet is öntöttek rájók. ( Folytatása következik.)