Munka, 1937 (9. évfolyam, 53. szám)

1937-01-01 / 53. szám

Reflexiók A Nyugat folyóirat befejezte életének­­harmadik évtizedét. Annak ellenére, hogy soha nem állt az előtérben, mint hivatalosan elismert, akadémikus tekintéllyel felruházott társadalmi tényező — ez évforduló felett a haladó magyar szellem nem tekinthet el közömbösen. Akármilyen erők dolgoztak ellene, akármilyen anyagi és erkölcsi akadályokkal kel­lett megküzdenie, mégis itt van, é­ s évtizedeken át folytatott eredmé­nyes munkálkodása letagadhatatlan. Sőt meg kell állapítanunk: ahogyan új hanggal és új esztétikai normákkal lépett fel a XX. század küszöbén — ma is a legigényesebb és legnagyobb befogadóképességű irodalmi folyóiratunk. Az első helyen áll, jóllehet ez a hely ma inkább csak a többiekkel viszonylatban, mintsem­ önmaga múltjával összevetve illeti meg. Nagyrészben akadémikus lett, anélkül, hogy az akadémia meg­nyitotta volna előtte kapuit, beengedi lapjaira a legfiatalabb író- és költőgenerációt anélkül, hogy a továbbfejlődés irányában utat mutatna és hátvédet képezne a számukra. Gyűjtőmedence, de egyben nem kri­tikai fóruma is művészi életünknek. Holott csak a kettő együtt adhatná azt az ideális orgánumot, amelyre elodázhatalanul szükségünk van. Tud­juk, hogy a hibák és fogyatékosságok nem­ kizárólagosan a szerkesztő­kön múlnak. A felemás, fáradt és reményevesztett­­korszellem­ az, ami a Nyugat tükrében is megfakítja a színeket és formákat. Nem jelenti már a múlt határozott tagadását és a jövő bátor előkészítését. De nem tagadta meg magát, ahogyan egyesek vadképen állítják, csupán körü­l­­határolódtak lehetőségei. Múltjával és tradícióival kint van a harctéren, de anélkül, hogy maga folytatná a harcot, holott alapítói szemében éppen ez a fáradhatatlan harcosság, a szellem örök balol­dal­isága tette szük­ségessé megjelenését. Harminc évvel ezelőtt nem felelőtlen ifjú akarnokok indították útjára a Nyugatot, nagy pipával és kevés dohánnyal, ahogyan az a leg­több irodalmi lapalapítás alkalmával történni szokott, hanem olyan sze­mélyiségek, akik már egy szépmúltú és nagyrabecsült lapnál számottevő, új hangon szóló munkatársak voltak. A Nyugat első számainak megjele­nése, ha forradalmi cselekedetnek is tűnt a konzervatív irodalmárok­­előtt, valójában a Hét méltó folytatása vo­it. Ambrus Zoltán, Ignotus, sőt részben Osvát is Kiss József oldalán próbálták ki hangjukat és kezdték el hatalmas ívű irodalmi pályafutásukat. És a Hét és Nyugat között már ott volt a Magyar Géniusz és a Figyelő is. Mire Osvát a Nyugat szerkesztőjévé lett, ebben a két folyóiratban már megsejtette szerkesztői elhivatottságát s nem, mint pártütő lépett fel, hanem, mint a meglévő értékek gondozója és a fejlődés új utainak egyengetője. Hogy a Nyugat megindult s hogy arculatának vonásai olyan keményen és jellegzetesen kiformálódtak, abban, érzésem és ismereteim szerint elsősorban Osvát Ernőé az érdem, de ugyanakkor nagyszerű kulturáltsággal, odódó bizo­­dalommal és harckészséggel helyén állt a másik két szerkesztő, Ignotus

Next