Műút, 2009 (54. évfolyam, 11-16. szám)
2009 / 11. szám - Garadnai Erika: Irodalom-geometriai alapvetés (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete)
MŰGOND került. Hogy miként is lehet nekifogni egy ilyen összefoglaló nagy feladatnak? Óvatosan és szakmai körültekintéssel. Az új monográfia gondos módszertani és irodalomtörténeti keretbe van ágyazva. Egyrészt az előszó, másrészt a kiegészítő utószó, az inkább magyarázó és értékelő ún. bibliográfiai esszé az, amely számot vet a Petőfi-irodalommal. Kerényi ezzel a kötet végére helyezett, a kiadástörténetet és a Petőfi-kutatást felvázoló összefoglalással olvasási és értelmezési rangsort és szándékot is közöl. Hiszen ahelyett, hogy már a bevezető részben visszatekintenénk a megelőző munkákra, figyelmünket az új monográfia anyaga és célja fogja irányítani, melyben: „Adjuk (1) füzetes életrajzát, (2) költői pályájának alakulását, (3) költészetének egykorú fogadtatását, (4) kiadás- és befogadástörténetének főbb irányait. Az egyes műveket csak a keletkezéstörténet vonatkozásában jellemezzük, Petőfi költészetének általánosabb, poétikai, esztétikai elemzésétől tartózkodtunk” (9) De itt fogalmazza meg a monográfia alapvető célját is, mely szerint: „elsőrendű feladatunknak tekintettük, hogy a költő alakját és életművét megszabadítsuk azoktól az ideologikus és kultikus legendáktól, kisajátításoktól, félremagyarázásoktól, amelyek az elmúlt másfél évszázad alatt rátapadtak.” (9) Adott a lehetőség, s az olvasó úgy indulhat neki a nagy útnak a monográfia közel hatszáz oldalas kalandjának -, hogy visszatérhet a jótékony szemlélődés és felfedezés idejébe, és maga mögött hagyhatja kételyeit. Elvégre ez egy monográfia, amelynek műfaji sajátosságaként szintén feltételezhető a „minden úgy van, ahogy leírtuk, és nem máshogy” retorika. De szerencsére sem ez, sem az álobjektivitás csapdája nem ejti foglyul a szerzőt, aki lépésről lépésre vezeti be az olvasót nemcsak Petőfi, de a korszak irodalmi, művészeti életébe, megrajzolható, feltárható mindennapjaiba, folyamatosan reflektálva a megelőző munkák eredményeire, azok „valós” vagy éppen kreált nyomaira. Nem véletlenül írom ezt. E nyomozati tevékenység ugyanis több szálon kell, hogy fusson. Egyrészt szükséges a kortárs dokumentumok elhelyezése a kritikai életrajzi mozaikon, másrészt az azóta született megannyi „bizonyíték” elrendezése is. Összehangolt, precíz és letisztult eljárást kell alkalmazni, amellyel az esküdtszék - az olvasók - előtt a lehető legtöbb lényegi és hitelesnek nevezhető információ jelenik meg, rámutatva adott esetben a fel nem tárható, kérdéses, sötét foltokra is. Ugyanis a monográfia talán legnagyobb buktatója a forrás- és anyagelrendezés lehet. Erre többször is felhívja a figyelmet Kerényi, legyen szó Petőfi gyermekkoráról, hiszen „Petőfi aszódi diáktársai közül sokan megírták emlékeiket, természetesen már a költői életmű ismeretében [...], így e szövegeket kellő kritikával kell kezelnünk” (39); felnőtt életéről, melyben „életrajzát megint a ritkás Petőfiadatokból és egymásnak ellentmondó emlékezések mozaikjaiból kell kiraknunk” (104); vagy éppen haláláról, ahol „érvényesítenünk kell tehát a források hierarchiáját”. (455) A monográfia mint kaland. Nem túlzás ezt állítani, hiszen Kerényi a korábban idézett és lefektetett kereteket nemcsak hogy kitölti, de igen olvasóbarát módon arra is tekintettel van, hogy nem csak a szakmabeliek, de a nagyközönség számára is befogadható legyen a mű. Ahogy a Petőfit és kortársait lázba hozó vándorszínészet kapcsán fogalmaz: „A történtek helyes értelmezéséhez tartozik, hogy a reformkorban a fiatalok romantikus önmegvalósításának egyik leggyakoribb terepe éppen a színház volt” (45), de nem fukarkodik az energiáival akkor sem, ha éppen a Petőfi-irodalom ellentmondásai miatt kialakult fogalomzavarokat tisztázza — például az irodalmi népiesség kapcsán —, s mutat rá az értelmezéshez szükséges reformkori kontextusra. Mindig az ún. kritikai (tüzetes) életrajzból indul ki, amelyről jogosan állítható, hogy egyik legizgalmasabb része a monográfiának — döbbenet, hogy mennyi mindent tudunk, és nem tudunk még róla. Maga Petőfi életrajza is egy belső keretben tárul fel, hiszen a családtörténet nyitja a sort, s a legutolsó fejezet a családtagok sorsának alakulásával zárul majd. Eme kezdetektől végigkövetett életpálya része az a szövevényes és akadályokkal átszőtt út, mely során a kisgyermek Petőfi benne él, majd kiszakad a rokoni védőhálóból. Látjuk a baráti-iskolatársi kapcsolatokat, vagy ahogyan éppen katonabarátságot épít, majd hagy maga mögött. A leendő költő személyiségvonásai és egyénisége jelenik meg tehát a nyitó fejezetekben az útkeresés: „költő és/vagy színész?” dilemmájával. Kerényinél a szerepek és a változó, váltakozó költői magatartás költői korszakok és költői státusok mentén bonyolódik, így kap külön fejezetet az első költői korszak (Petőfi poétái kamaszkord), amellyel az irodalmi beérkezés, segédszerkesztőség, és Petőfi sorsával párhuzamosan az 1840-es évek magyar irodalmi viszonyai is feltárulnak. De így lesz a Felhők-korszak is egy külön fejezet, amelyben természetesen az életrajz, a művek keletkezéstörténete, a kortársak olvasata, kritikája is benne foglaltatik. E korszakon belül Petőfi drámai és prózai alkotásai is vizsgálat tárgyát képezik, és a kortárs irodalmi polémiák, az eposz-vígeposz, a szerzői jog vagy a sajtóetika ügye is teret kap. Az életrajz, avagy a költő életének előrehaladása mentén épül fel a nemzeti költő státusa, majd a forradalom és szabadságharc költője-státus is, amelyek nem törekednek esztétikai minősítéssé és megnevezéssé válni, ugyanakkor nyilván, akarva-akaratlanul mégis előlépnek elméleti kategóriává. Kerényi e koncepció mentén szerkeszti egybe a monográfiát - melynek ez műfaji sajátossága is —, hiszen az életrajzi, költői pályaszakaszok jól leírható elemei alkalmasak erre leginkább. Hasonlóan élményekben és forrásokban gazdag, ahogy bemutatja olvasójának a kortárs irodalmi fogadtatást, a mindeddig szintén kevésbé ismert, s ilyen — Petőfire irányuló - összefoglaló jelleggel még nem jelent befogadástörténetet, az 1840-es évek irodalmi vitáira, társadalmi közegére, Petőfit támadó vagy épp pártoló kritikai hangokra és a már akkor, életében kialakuló, kezdődő kultuszelemekre is tekintettel. A nyilvánvalóan lineáris életrajzi vonalvezetés mentén a költői életmű filológiai adatbázisa is egészen életszerű lesz, talán pont azért, mert természetesen Kerényi sem kerüli meg a poétikai-esztétikai elemzést vagy inkább elrendezést. 78