Műút, 2012 (57. évfolyam, 31-36. szám)

2012 / 35. szám - Lengyel Imre Zsolt: Változatok szenvedésre (Kerékgyártó István: Rükverc; Inkei Bence: Mirelit; Darvasi László: Vándorló sírok)

KR­I­TI­K­A 88 Változatok szenvedésre (Kerékgyártó István: Rükverc. Kalligram, 2012; Inkei Bence: M­irelit. L'Harmattan, 2012; D­arvasi László: Vándorló sírok. Magvető, 2012) A kisformákból összeálló nagyforma igencsak közkedvelt kép­letté vált az elmúlt évek magyar irodalmában: művek tömege ringatózik ma már a műfaji behatárolhatatlanság tengerén az egy tömbből faragott regényen innen, a novellagyűjteményen túl. Most három kötetről lesz szó, és nyilvánvaló, hogy e há­rom friss kötet szerzői is mind - ahogy Svébis Bence írta nemrég Darvasiról — rövidtávfutók alapvetően: egyetlen pálya ugyan az egész könyv, ám ők rövidebb szakaszokban teljesítik. A kötetépítési megoldások fontossága Kerékgyártó István köny­ve esetében a legszembeötlőbb. Már annak címét (Rükverc) sem nagyon lehet másra vonatkoztatni, mint arra a módra, ahogyan a szöveg szakaszai elrendeződnek: az elsőben megtalálják a főhős, a hajléktalan Vidra Zsolt meztelen holttestét, aki azután majd az utolsóban születik meg. A kötet egésze azonban nem a visszafelé lejátszott film logikáját utánozza: az egyes fejezetek Vidra életé­nek egy-egy, a könyvben előrehaladva egyre korábbi eseménye köré szerveződnek, azok narrációja azonban már a múlttól a jövő felé tartó időkezeléssel dolgozik - az egyes epizódok között pedig rések maradnak, egyetlen fejezet sem onnan folytatódik, ahol a következő abbamarad. A születés és halál mint sarokpon­tok az életrajzi elbeszélés hagyományára utalnak félreérthetet­lenül, ami azonban itt epizódok sorára hullik szét — a Rükverc legfőbb ambíciója pedig mintha éppen ennek az igencsak gazdag hagyománynak az újragondolása és az élettörténet elmondását óhatatlanul irányító metanarratívák kicselezése lenne. A törté­net feltördelésének legfőbb hozadéka ugyanis ezúttal is az, hogy nem képződik meg egy olyasféle elbeszélői alak, akit az olvasó az egész kötet elbeszélőjének gondolhatna, és aki a történet ala­­kításával-elmondásával kapcsolatos globális céljait és attitűdjeit jelezhetné; annál is inkább, mivel az egyes szövegek egyáltalán nem látszanak tudni egymás létezéséről, amit a legvilágosabban azon információk mutatnak, melyek a szövegben - feleslegesnek tűnő módon és az ismétlés tényére nem is reflektálva - többször előkerülnek. Ugyanakkor ha az egyes fejezetek elbeszélőit nem is lehet összevonni, azokat egymástól megkülönböztetni sem tűnik egy­szerűnek — legalábbis hiába nyilvánítják ki autonómiájukat a novellisztikusan megkomponált egységek, narrátoraik egyetlen esetben sem válnak karakteres, megragadható alakká; bár stilá­­risan viszonylag nagy a különbség mondjuk a több részből álló, vágásokkal operáló Lezárt ügy és az anekdotaszerű Akasztott em­ber között, mindkettőben­­ és a kötetben mindenhol — egy tör­ténetvilágon kívüli, potenciálisan mindentudó elbeszélő hangját halljuk, és sosem derül ki róluk, hogy kicsodának is kellene gon­dolnunk őket. Ez a realista hagyományt idéző narráció jelen­tős fordulatot jelent kerékgyártó pályáján, hiszen előző művei mind sokkal reflektáltabb formákat (megtalált-kommentált fel­jegyzések, szubjektív visszaemlékezés, emlékirat) használtak - a Rükverc esetében csak az bonyolítja némileg a helyzetet, hogy az első fejezet a szerző első (Vagyonregény), az utolsó a második regényéből (Makk ász az olajfák hegyén) vesz át részleteket, ösz­­szekötve mintegy a maguk helyén gondos hitelesítő eljárásokat alkalmazó szövegeket, áttételesen — és igen halványan — magát is hitelesítve ezáltal. A mindentudó elbeszélőkre mindenesetre szükség látszik lenni, hogy az első fejezet által felvetett kérdésre választ lehessen adni: a történetbeli nyomozók ugyanis azzal szembesülnek, hogy a halott hajléktalan múltja rekonstruálhatatlan, hiszen „az utcán senki se beszél a múltjáról. [...] Ott csak a ma van. Se tegnap, se holnap” (16); a hajléktalanként töltött időszakot megelőző élet története, mely a gyilkosok közvetlen indítékán túlmutató magyarázatát adhatná Vidra halálának, csak ebből a nézőpont­ból válhat hozzáférhetővé. Az azonban hamar kétségessé válik, mennyiben tekinthető a Rükverc novelláinak egymásutánja valóban ezen ígéret teljesülésének, hiszen az életrajzi szerkezet felbomlasztása éppenséggel a kauzális hálózat szétszakadását eredményezi, az izolált történettöredékek között csak esetlege­sen, az egyes novellákban olvasható explicit utalások mentén te­remtődik összefüggés. A struktúra célja mintha éppen az lenne, hogy a szöveg oldaláról lehetőleg elhárítsa egy egységes narratíva kiépülésének lehetőségét, elbeszélő és olvasó tudásmennyiségé­nek szokásos aszimmetriáját megfordítva elbizonytalanítson és projekciónak minősítsen minden átfogó magyarázatot, így a kötet termékeny feszültséget teremt a lezárt élettörténet által az olvasóban kiprovokált determinista logika és az egyes novellák esetlegességet sugalló izoláltsága között. A Rükverc legfontosabb dilemmáját ugyanis nyilvánvalóan e két pólus közti ingadozás jelenti. Minden történet Vidra éle- Lengyel Imre Zsolt

Next