Műút, 2019 (64. évfolyam, 69-72. szám)

2019 / 1. szám (69.) - Fazekas Júlia: Azért érdekel, mert Jókai írta? (A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról)

KRITIKA 84 FAZEKAS Júlia Azért érdekel, mert Jókai írta? (A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról, Tempevölgy könyvek 25., szerk.: Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2018) Azért olvasunk bizonyos szövegeket, mert valójában az írója ér­dekel minket? Vagy még inkább: hogyha egy szerzőnek megér­demelt és biztos pozíciója van az irodalmi diskurzusban, akkor az megengedi-e, sőt: feltételezi-e a foglalkozást munkássága bár­mely, akár minden szövegével? Még tovább menve: amennyiben ezt elfogadott tendenciának tekintjük, megállapítható-e vele kapcsolatban bármi probléma? A nemrég megjelent, Jókai Mór novellisztikájával foglal­kozó tanulmánykötetben elmélyedve minduntalan ezekhez a kérdésekhez jutottam vissza. A könyv szerzői szerint a szakmai párbeszéd nem tud szabadulni attól a Jókai rövidprózájára ne­hezedő, úgy tűnik, általánosan elterjedt megállapítástól, mi­szerint a szerző regényei kiemelkedő teljesítményt tükröznek, érdemesek olvasásra/elemzésre; a novellák, elbeszélések pedig inkább „melléktermékek”, csak óvatosan mazsolázva lehet kö­zöttük értékelhetőt találni. A kispróza nagymestere nem titkolt célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet ezekre a keveset tárgyalt alkotásokra, megmutassa, milyen tág kontextusban vizsgálha­tók a szövegek, valamint akár meg is kérdőjelezze a novellákhoz kapcsolódó szakirodalmi prekoncepciót. A kötet egy konferen­cia előadás-anyagából készült, melynek a címe igen beszédes, ezzel kapcsolatban Surányi Beáta tanulmányának elejét idézem: „Jókai Mór kisprózai alkotásai nem álltak mindig a szakmai ér­deklődés középpontjában, tulajdonképpen a 2016. decemberi, balatonfüredi Jókai-konferencia címe — ». ..az én gyöngye olda­lam« — is arra a recepciótörténeti helyzetre reflektált, hogy a Jó­­kai-regényekkel szemben a Jókai-novellák már megszületésüket követően háttérbe szorultak.” (225) A nemrég, 2018 szeptemberében Pécsett rendezett I. Klasszik konferencia Jókai-szekciójánál szintén meglehetősen heves vitát váltott ki a kérdés: meg kell-e védeni az elemzett Jó­­kai-novelákat, felmenteni őket egy-egy értekezés keretében azzal a jelszóval, hogy a feltételezésekkel ellentétben az adott szöveg nem is olyan rossz? Véleményem szerint az a tény, hogy a kispró­zai alkotásokkal foglalkozó tanulmányok/előadások kénytelenek reflektálni az életmű ilyen szintű megkülönböztetésére (vagyis: a regények jók, a novellák kevésbé), mutatja, mennyire meg­kerülhetetlen szempontról van szó. Ha erre nem reflektálnánk egy Jókai-szöveg vizsgálatakor, azzal a szerző recepciótörténeti pozícióját hagynánk figyelmen kívül. Jelen állás szerint — és a tárgyalt tanulmánykötet remekül illusztrálja ezt — a Jókai­ról szóló diskurzus (még?) nem áll azon a ponton, hogy önnön berögződéseitől megszabaduljon. A kötet legtöbb munkájában olvasható valamilyen szintű (akár központi problémává emelt) reflexió a gyönge oldalra, Rózsafalvi Zsuzsannánál például: „a novella, illetve a kisepikai műfajok nem Jókai gyönge oldala. Az erősségek megtalálása rajtunk múlik”. (248) Meglátásom szerint A kispróza nagymesterének megszületése a novellisztikával kap­csolatos előfeltételek lebontását illetően nagy lépést jelenthet. Ennek tisztázásával azonban még mindig nem kaptam vá­laszt teljes egészében arra a kérdésre, miért érdekelhetnek ben­nünket a tanulmányokban tárgyalt szövegek. A fenti címmel Szajbély Mihály egészen magától értetődő, ugyanakkor végte­lenül találó meglátását parafrazálom, aki a következőképpen indokolja, miért foglalkozik a vizsgált szöveggel: „azért érdekel, mert Jókai írta, mert része Jókai esztétikai kánon jegyében értel­mezhető életművének, és úgy gondolom, populáris vonásainak tisztázása az esztétikai kánon Jókaijának a megértéséhez járulhat hozzá”. (52) Adott tehát ez a jelentős életművel rendelkező szer­ző, aki a 19. századi irodalom tekintetében, úgy tűnik, nem­csak megkerülhetetlen, hanem kiapadhatatlan témát jelent. Az utóbbi évek korszakkal foglalkozó munkáit, előadás-sorozatait végignézve kénytelenek vagyunk belátni: Jókai jelen pillanat­ban kiemelt népszerűségnek örvend (és azért nem próbálkozom a „reneszánszát éli” kifejezés használatával, mert nem állítható, hogy bármikor érdektelen lett volna a szakmai diskurzusban). Egy ilyen pozíciót képviselő szerző esetén pedig szinte magá­tól értetődik, hogy a figyelem nem állhat meg pusztán egy-két mű szintjén. Vagy akár meg is állhatna, de itt ismét az előb­bi idézetre kell utalnom: egy szöveg nem feltétlenül önmaga és akár esztétikai értéke miatt érdekes, hanem mert azon keresztül állapíthatunk meg valamit a korszakról, a szerzőről és számta­lan más kérdésről. A tanulmánykötet egyik legnagyobb erénye, hogy a közölt írások szinte mindegyike azon túl, hogy fókusz­ba helyez néhány eddig még alig tárgyalt Jókai-művet, azokról valamilyen — az adott szerzőn és művön túlmutató — prob­lémakörhöz kapcsolódva képes beszélni. Ezen a szinten pedig már nem feltétlenül az a kérdés, hogy milyen esztétikai értéke van az adott szövegnek (beleesik-e a nem olyan rossz kategóri­ába), hanem: képes-e a tanulmány szerzője azzal kapcsolatban releváns problémafölvetésre, gyümölcsözőnek és inspiratívnak értékelhető-e az adott Jókai-mű. Tehát: nem feltétlenül csak azért, mert Jókai írta. (Ezt pedig érdemes szem előtt tartani, mert például — be kell vallanom — sokkal izgalmasabbnak és elgondolkodtatóbbnak találtam Eisemann György tanulmányát

Next