Művelődés, 1975 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1975-04-01 / 4. szám
a legkülönbözőbb városokban. De nemcsak a társulatok vándoroltak, hanem a színészek is. Szinte lehetetlen nyomon követni, hogy egy-egy periódusban ki melyik együttesnek volt a tagja. Ebből viszont az is következik, hogy a legjelentősebb művészek sorban megfordultak Váradon s még ha nem is maradtak hosszú ideig, élénkítették a színházat, pezsgést vittek a város szellemi életébe. A történet azzal kezdődik, hogy Gulácsi Antal társulata előbb 1813. augusztus közepétől szeptember 29-ig vendégszerepelt Váradon, majd novembertől ismét Váradon találjuk. Ekkor meggyűlt a baja a cenzúrával, amely „felsőbb“ rendeletre hivatkozva, betiltotta egyik előadását. A Esélytartó Tanács meg szigorú leiratban utasította az igazgatót, hogy csak olyan darabot tűzhet műsorra, amelyet a bécsi „privilegiált Theatrimban“ már legalább két alkalommal előadtak. A kellemetlenségek megerősíthették Gulácsit abban a korábbi szándékában, hogy vonuljon vissza a színház vezetésétől. Biztosra vehetjük, hogy ekkor kezdte tárgyalásait Sándorfyval és felajánlotta neki a színtársulat és a felszerelések átvételét. 1814. február 1-én kötötték meg a szerződést, amelynek értelmében Sándorfy megvásárolta a színház felszerelését („Muzsikálók, Muzsikálé Instrumentumok, Decoratiok“), valamint a háromszáz kötetből álló könyvtárat. A leltárt Gulácsi és Horváth készítette el és a Sándorfy nevében Bányai József színész vette át a felszereléseket, amelyekért Sándorfy 1280 forintot fizetett. Sándorfy átvette a teljes társulatot. Gulácsi egyik leveléből az derül ki, hogy a színészek olyannyira megbíztak patrónusukban, hogy semmit se kötöttek ki maguknak, hanem vállalták, hogy „erkölcsös életmódot“ folytatnak és saját elbocsájtásuk tekintetében szabad kezet biztosítanak vezetőjüknek. Sándorfy önmagát mindig „csekély protector“-nak nevezte. Ő is mecénásként irányította társulatát, mint két évtizeddel korábban idősb Wesselényi Miklós a kolozsvárit. Kinevezett egy „direktort“, aki felelt a művészeti vezetésért : 1814-ben Wándza Mihályt, 1821-ben Udvarhelyi Miklóst, 1823-ban Éder Györgyöt. A közvetlen irányító mégis Sándorfy maradt, akit áldozatos munkájában Rhédey Lajos főispán is támogatott. A visszaemlékezések alapján széles műveltségű, igazságos, jó humorérzékű ember képe bontakozik ki előttünk. A kor viszonyaihoz mérten magas fizetést szabott színészeinek, s ha a bevétel nem fedezte a gázsit, a saját zsebéből egészítette ki a járandóságokat. A jobb színészek 20 forintot kaptak egy hónapra, azok, akik rendeztek is— huszonkettőt. Legtöbbet a karmester keresett : 30 forintot és ingyen lakást kapott. Ez érthető, hiszen Ruzitska Béla volt a karmester, a kor egyik híres muzsikusa, az első magyar opera (Béla futása) zeneszerzője. A segédszemélyzet hetibért kapott : 3 forintot. Balog István megírja, hogy a cseh muzsikusok cigányzenészeket is betanítottak, akik — nagy meglepetésére — egyenruhában, kottából muzsikáltak. A „protector“ megszabta a belépti díjakat is : a zártszékek árát legtöbbször a nézők nagylelkűségére bízta. A „Noble Parter“ ekkor 30 krajcárba került, a második hely 20 krajcárba. Sándorfy társulata már februárban megkezdte előadásait Váradon. (Február 19-től fennmaradt a Lanassza című dráma színlapja). A társulat tagjai ekkor : Wándza Mihály igazgató, Éder György vezértag, Kántorné Engelhardt Anna, Sáska János, Diószegi Sámuel, Karpentzky József, Horváth József, Farkas János, ifj. Nagy (István ?), Udvarhelyi Miklós, Bányai József, Szalay Ferenc, Dobrosi, * Siménfi, Mohai, Kovátski, Erzsébet „leányasszony“. A májusi színlapok azt tanúsítják, hogy Sándorfy értékes színészeket szerződtetett. A fentieken kívül : Balog István, Sáskáné Koronka Borbála, Udvarhelyiné, Wositzné, Tóth. 1814 júliusáig Váradon játszottak (július 12-i az utolsó színlap). Igazolható előadásaik: Schilbach : Paulina, Kotzebue : Az igazság jutalma, Weissenthurm : Szebeni erdő, Schenk : A falusi borbély, Shakespeare : Macbeth és a Lanassza. Mint említettük, a színészek állandóan vándoroltak , hol egyik társulatban tűntek fel, hol a másikban. Ma már nem tudjuk, mi késztette őket arra, hogy otthagyják a Sándorfy biztos megélhetést és védelmet jelentő „protektorátusát“ a bizonytalanért. Régi színészeink bizonyára nem tűrték a fegyelmezést, nyugtalan emberek lehettek. Sándorfy társulatából nemcsak egy-egy színész vált ki, hanem gyakran egész kis együttes, mint az a „Köztársaság“, amely 1815. őszén vezető nélkül játszott Szatmáron és Nagykárolyban, majd Balog István igazgatásával különálló társulattá szerveződött és hosszú vándorút végén Székesfehérvárott telepedett meg. Ugyanebben az évben vált ki Udvarhelyi Miklós is (1815. július 22-én még kivette jutalomjátékát : Gessner Ábel halála című tragédiájának színlapja fennmaradt), aki a Szentpétery és Újfalusi házaspár társaságában Pestre szerződött. Udvarhelyi egyébként már a következő évben visszatért a társulathoz, sőt annak főrendezője lett. A fenmaradt színlapok érdekessége— az ajánlás. A színlapok alján összefoglalják a bemutatásra kerülő darab cselekményét, a közönség pártfogását kérik, tudnivalókat közölnek. Az Ábel halála ajánlásából : — Reményem azon okból, hogy ezenn újj darab sem fog azoknak fénye mellett elenyészni, annyival is inkább, hogy teljes igyekezettel váltam, mind a’ hozzá megkivántató Dekorácziók, mind az öltő- frzetek megszerzésében. Biliétek találtatnak reggeli 9 óráin túl a’ Játékszínháznál, a’kik tehát Zártszék Biliétjeiket megtartani kívánják, méltóztassanak délig erántok jelentést tétetni, hogy annakutánra másoknak is szabadon kiadódhassanak. Kantomé Engelhardt Anna (ismeretlen erdélyi festő nyomán — fametszet) 36