Művelődés, 1980 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
fizetni. Ezért kölcsönök után szaladgál, de gróf Fegyverneki, báró Serteperti, Koppóházi és Tökkolopi, valamint Páter Köteles egyaránt utálják a költészetet és ezért megtagadják a segítséget. Tempefői rádöbben arra, hogy olyan országban él, melyben azok „akik külső formájukról Maeceanusoknak látszanak nemhogy szeretnék a nemzeti tudományokat, hanem annak pártfogóit is gyűlölni láttatnak [...] ahol kávéházakban csapattal csirippel a nemes gavallérság, a biblothecák és mesekabinettek néma csendességgel vesztegelnek. Az urak udvaraiba divízióként koslatnak a jobbágyok zsírjával hízott kopók [...] A tanultak éhen fáradoznak, de a hazájuk vesztett kopó kupecek bársonybugyogóba járnak... Ne csudálkozzon tehát senki, hogy a világ hallatára azt kiáltom : az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!“ Mérhetetlen keserűség, lázadás, dac árad, ebből a több életrajzi vonatkozást is tartalmazó műből, melynek több mozzanata (például egy költő bebörtönzése) akkor, amikor megírta Csokonai, mind merő képtelenségnek tűnt; de egy esztendő elteltével —a jakobinus összeesküvés leleplezése után — tragikus valósággá válott. A művelődés, a nemzeti irodalom és színjátszás kérdései még egy másik darabjának a hőseit is foglalkoztatták. A Cultura című komédia Petronellája kifejti, hogy azért szereti a színházat, „mert a játékok a szívet jobbá, az elmét nemesebbé „és a gustust finomabbá teszik". Lehelfi meg arról is beszámol, hogy „az examen alkalmatosságával Csurgón is játszottak komédiát és ha annak egyéb haszna nem volna is, legalább a növendékeket rászoktatja a közönséges helyen való eleven beszédre, amellytől pedig sokig függ“. A diákszínjátszás elmét nemesítő szerepének a felismerése és egy végleges professzori állás megszerzésének reménye arra késztette költőnket, aki 1799 májusától 1800 februárjáig a csurgói gimnáziumban helyettes tanárként tanított, hogy néhány hónap leforgása alatt két komédiát is írjon. A Cultura — melyet 1799 júliusában mutattak be a diákok — lazán összefüggő jelenetek sorozata, mely egy idegenmajmoló „német gavallérnak“ hazatéréséről, udvarlásáról, felsüléséről majd külhonba való távozásáról szól. Ezzel az elkorcsosult jellemmel a költő — aki az epizódfigurák megalkotásában mindig is jeleskedett — jó néhány egészséges életszemléletű, józan elveket valló szereplőt állít szembe. Szászlaki alakjával azt akarta megjövendölni, hogy milyen magatartást fog tanúsítani majd az a professzor (eredeti nevén Császári tanár úr), akit Jénából vártak haza, hogy a csurgói gimnáziumban katedráját elfoglalja. Csokonai jóslata — beigazolódott! Császári tanár úr nem tudott Csurgó városának, a gimnáziumnak az életformájába beilleszkedni, és akárcsak Csokonai fantáziájának szüleménye, Szászlaki, ő is visszatért a külországba. Bár Csokonai Csurgón végleges tanári állást nem kapott , itt tartózkodása idején még egy jelentős művet alkotott: A Karnyóné vagyis a vénasszony szerelme című vígjátékot, melyet diákjaival 1799 szeptemberében el is játszatott. Elképzelhetjük, hogy milyen nagy örömöt jelenthetett a diákok számára az özvegy boltosné alakjának életrekeltése, akinek szerelmes hajlandóságát a két versengő, egymást ugrató, egymás ellen is szüntelenül áskálódó gavallér, Tipptopp és Lipitlotty (ezek is milyen remek szerepek!) olyan ügyes furfanggal igyekszik kihasználni. Vagy milyen önfeledt komédiázásra nyújtott lehetőséget a végkifejlés, melyben az egyik gavallér lelövi a másikat, majd önmagával is végez; a háborúból hazatérő Karnyónak felesége megpillantásakor „meghasad a szíve“, Karnyóné méreg jelenete, majd a Tündér és Tündérfi megjelenése és az egész társaság feltámasztása, mind-mind kitűnően megírt, nagyszerű jelenetek. És az előadás? Az aztán játék lehetett a javából! Hisz Csokonai nemcsak a darab írója, hanem rendezője, díszlet- és jelmeztervezője, a kísérőzene összeállítója is volt. Amolyan igazi színházi „totum factum“, aki a diákokat nemcsak beszédkultúrára, hanem énekekre, táncokra, élénk taglejtésekre, pantomimre is tanította. Ha napjainkban a totális színház, az abszurd, a groteszk fogalmairól hallok, mindig a Karnyónéra gondolok. De Csokonai mindegyik darabja tartalmaz ilyen elemeket; még az 1795-ben Debrecenben bemutatott Gerson de malheureux vagy az ördögi mesterséggel feltaláltatott ifjú is, melynek előadása — ha egy műfaj, egy drámairodalmi irányzat paródiájaként fogjuk fel — napjainkban is sikerre számíthat. A rendezői látásmód e komédiák megszólaltatása esetében különösen nagy jelentőségű. A játékok cselekménye általában pergő. A jelenetek színszerűek. A figurák — csaknem mindannyian, sokoldalúan ábrázolt, érdekes jellemek — nagyszerű szereplehetőségek. Vannak azonban olyan mozzanatok is, melyek vázlatosak, kidolgozatlanok, ahol a rendezői munkának, a színészi játéknak kell segíteni. A méla Tempefői például befejezetlen. (Az utolsó jelenetek hiányoznak és ezért nagyon riktán kerül színre.) Ha ellenben egy valóban alkotó szellemű rendező, kifejező és ötletes pantomimmel fejezné be az előadást (vagyis ennek a művészetnek a segítségével eleveníté meg mindazt, amit Csokonai nem írt meg), az előadás nagy sikerre számíthatna, de természetesen csak akkor, ha teatralista stílusú parodizálás és felszabadult játékosság is jellemzi azt. Ez különben bármelyik komédia megszólaltatásának alapfeltétele. Csokonai Vitéz Mihály halálának 175. évfordulóján, be kell vallanunk, hogy nem követtünk el mindent drámai örökségének magas színvonalú megszólaltatásáért. Egyedül a Karnyóné modern rendezői és színészi tolmácsolásának találtuk meg eddig a kulcsát. Csokonai többi színjátéka — újabb és újabb bemutatókra vár! GERGELY GÉZA Jelenet a színművészeti főiskolások előadásáról: Méhes Katalin és Sete Árpád a Karnyóné c. darabban