Művelődés, 1981 (34. évfolyam, 1-12. szám)

Könyvtár 81/3

Mondom, egyszerre olvastam Móriczot és Jókait, hozzá még Madáchot. Negyedik gimnazista koromban, a hús­véti vakációban megtanultam néhány színt a Tragé­diából, ma is betéve tudom, s magamban önkéntelenül mondom a szöveget, ha Madách-előadáson ülök a szín­házban. Jókai verses Dózsa-drámájából is megtanultam néhány részletet. „Görög hazában járván egykoron /Lát­tam tevét, melynek két háza van/ S mindjárt gondol­tam akkor magam/ De jó lehet ily állat oly vidéken, /Hol két úr kíván ülni egy lovon." Valahogy így, ha emlékeze­tem nem csapott be. De a Jókai-darab mondanivalójá­ról hiába kérdeznének. Csak szavakat, mondatokat tu­dok belőle. Madách üzenete azonban azóta is bennem feszegeti az emésztő gondolatokat, és hiába a tragédia végén az optimista feloldódás, engem letör, gúzsba köt. És mindannyiszor úgy érzem, hogy ez a vereség önmagam előtt valójában egy-egy igazi újjászületés. Éva engem szül újra mindegyre, az emberiség nagy szellemcsodája­ként. Móricz Zsigmond arra nyugtalanított már akkor, diákfejjel, hogy népemnek, eszményeimnek szülessek újra mindig, mégha ezt nem is veszi észre senki, mégha ez nem is fontos senkinek. Önmagamnak kell hogy fon­tos legyen! A zsoldos fizetségért szolgál, az önkéntes ön­magáért vállalja a szolgálatot, mivel másként nem is tehetne. Ötödikes gimnazista koromban — ma kilencedikes egy ilyen idős fiatal — az önképzőkörben végzett mun­kám elismeréseként Veres Péter Ember és írás című köny­vét kaptam. Olyan elismerés volt, ami növelte tartozá­somat. Tanári sugallatra kaptam éppen a Veres Péter könyvét. Biztatásként. Akkoriban már a „népi írók“ műveit olvastuk leginkább a szentgyörgyi „parasztkollé­gium“ bentlakásában. Veres Pétert, Szabó Pált, Darvas Józsefet, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót és újra Németh Lászlót, Kodolányit, Sinkát, meg az erdélyieket, a hozzánk földrajzilag köze­lebb állókat, a komor Nagy Istvánt, Délkelet-Európa első igazi munkásíróját — akinek gondolkodásbeli meg­merevedését honnan sejthettük volna akkor? —, a szo­morúságokat derűbe oldó, de a mosolyával is fájdalmat kavaró Asztalos Istvánt — akinek nemzeti önérzetre és hűségre intő írásait nem lenne szabad ily könnyen elfe­lednünk —, a konok Horváth Istvánt, aki öreg korában alkotta meg igazán maradandó műveit egy szétdúlt osz­tály életérzéséről. Egyikük sem volt kötelező tantárgy, egyikük sem szerepelt a tantervekben, de jobban ismer­tük őket, mint a hajdani nagyokat, a bálványokat. Még Adynál is jobban ismertük őket, mert jobban izgattak: velük együtt kerestük, forró diákfejjel, a cselekvés út­ját. Ady váteszi nagyságát már felnőtt fejjel értettem meg igazán, miként József Attila proletár-élménye is csak érett emberként kapott igazi érzelmi visszhangot bennem. A sorsvállaló íróktól — művektől — fogékony fiatal­ságunkban erkölcsöt, magatartást tanultunk. (Istenem, hányszor olvastam és soha nem tudom elhinni, hogy az írót és az írást, a jellemet és a művet teljesen el lehetne választani!) A szép stílusnál, a művészi tökélynél is ha­marább értettük meg a cselekvés szépségét és szükségét. Az írás cselekvésnek tűnt számunkra, maga volt az élet. Sokszor elgondolkozom, vajon olyan könnyen megtalál­ták volna-e a hajdani mikósok többségükben az utat a szocialista eszmekörhöz Veres Péterék, Erdei Ferencék, Nagy Istvánék könyvei nélkül? Eszmei válságok, hanyat­lások vagy torzulások ellenére is kitartottak volna-e elindító, tiszta eszményeik mellett? Más székelyföldi vá­rosokban, ahol a dolgok alakulása folytán, a helyi adott­ságok, s nem utolsósorban a tanárok egyéni állásfogla­lása következtében, a „népi írók" nem válhattak ennyire otthonosakká az iskolák kapuin belül, ott bizony, ne­hezebb volt és több megrázkódtatással járt az eltalálás a történelem irányához vagy éppen a néphez... 2« Egyoldalú volt ifjúkori tájékozódásom, vagy nyu­godtan fogalmazhatok többes számban: ifjúkori tájékozó­dásunk. Később ismertem meg messze századok ma­gyar irodalmát, s lettem Balassi, Heltai Gáspár, Pázmány rajongója. Később teljesedett ki ismeretköröm az élő magyar irodalom egészéről, s szívszorongva észlelhettem, hogy milyen jó lett volna már diákfejjel ismerni Kassá­kot, Déryt, Lukács Györgyöt és másokat. Éppen a cse­lekvés iránya és célja érdekében, a szépség és az igazság, a teljes emberség és teljesebb magyarság nevében. A há­ború idejében, viharában a Székelyföld déli csücskébe csak a nevük jutott el néha, az se mindig reális tükörből. A Móricz, Jókai, Madách, Veres Péter, Illyés Gyula, Né­meth László alapra később ülepültek az újabb élményré­tegek, ezeknek az éppoly izgalmas és igaz alkotóknak a műveiből. Lassan alakult ki bennem a szintézis, egybeöt­vöződnek a tanulságok, a tanítások, a hangulatok és az érzelmek, az örömek és a haragok, a magam irodalmi képévé, amelyben már ott Móricz és Kassák, Illyés és Veres Péter, Nagy István és Méliusz József, Déry és Sán­ta Ferenc. S amelynek színeit eleveníti mindaz, amit negyedszázadon át a régi és kortárs román irodalom meg­ismerése — fordítása — gazdagított bennem. . . Értem a kérdést: melyik öt könyvet vinném ma­gammal a világ bármely sarkába, ha egy elemi kataklizma kimozdítana otthonomból. Értem a kérdést, mégsem ne­vezhetek meg öt írót vagy öt művet. Csak sznobok vagy divatrajongók választhatnak ki az irodalom nagy egészé­ből öt „kedvenc" alkotást. Minden mű magában hordoz más, előbbi művek százaiból is sejteket, miként a gyer­mek számlálhatatlan előző nemzedék életét éli tovább. Légüres — társadalmilag és nemzetileg, lelkileg és érzel­mileg — zárt térben nem születhettek volna, nem szü­lethetnék meg nemcsak remekmű, de egyáltalán épkéz­láb írásmű. A magyar irodalomból, sőt még az erdélyi magyar irodalomból, de az élő erdélyi magyar irodalom­ból sem tudnék öt, csupán öt művet kiválasztani, vagyis az egészből kiszakítani, az irodalom, a kultúra élő folya­matának halálos megsebzése nélkül! Hány meg hány ki­zárólagosság próbált műveket, irányzatokat kiszakítani, szembeállítani egymással, egyiket a másik fölé emelni, de az irodalom, a művelődés egésze, egységes szervezete végül mindig helyreállította az egészséges egyensúlyt. Azt javaslom tehát, hogy mondjunk le e nagyon fontos — önismeretünket tisztázó, gazdagító — felmérés eme harmadik kérdéséről. Nélküle teljesebb és igazabb lesz a kép... Higgyünk Fábry Zoltánnak, aki egy hasonló körkérdésre válaszolva ugyancsak megtagadta „kedvenc könyveinek" kiválasztását, mert ha hármat megjelölne, írta, harminc másik éppúgy követelhetné jogát. „Engem a könyvek összessége, az irodalom egésze alakított ki." Könyvbarátok figyelmébe ! Politikai, tudományos és szépirodalmi könyveket rendelhetnek utánvéttel az alábbi címen: Cartea prin posta 4100 Miercurea Ciuc str. Dózsa György 2 14

Next