Művelődés, 1981 (34. évfolyam, 1-12. szám)
Könyvtár 81/3
Mondom, egyszerre olvastam Móriczot és Jókait, hozzá még Madáchot. Negyedik gimnazista koromban, a húsvéti vakációban megtanultam néhány színt a Tragédiából, ma is betéve tudom, s magamban önkéntelenül mondom a szöveget, ha Madách-előadáson ülök a színházban. Jókai verses Dózsa-drámájából is megtanultam néhány részletet. „Görög hazában járván egykoron /Láttam tevét, melynek két háza van/ S mindjárt gondoltam akkor magam/ De jó lehet ily állat oly vidéken, /Hol két úr kíván ülni egy lovon." Valahogy így, ha emlékezetem nem csapott be. De a Jókai-darab mondanivalójáról hiába kérdeznének. Csak szavakat, mondatokat tudok belőle. Madách üzenete azonban azóta is bennem feszegeti az emésztő gondolatokat, és hiába a tragédia végén az optimista feloldódás, engem letör, gúzsba köt. És mindannyiszor úgy érzem, hogy ez a vereség önmagam előtt valójában egy-egy igazi újjászületés. Éva engem szül újra mindegyre, az emberiség nagy szellemcsodájaként. Móricz Zsigmond arra nyugtalanított már akkor, diákfejjel, hogy népemnek, eszményeimnek szülessek újra mindig, mégha ezt nem is veszi észre senki, mégha ez nem is fontos senkinek. Önmagamnak kell hogy fontos legyen! A zsoldos fizetségért szolgál, az önkéntes önmagáért vállalja a szolgálatot, mivel másként nem is tehetne. Ötödikes gimnazista koromban — ma kilencedikes egy ilyen idős fiatal — az önképzőkörben végzett munkám elismeréseként Veres Péter Ember és írás című könyvét kaptam. Olyan elismerés volt, ami növelte tartozásomat. Tanári sugallatra kaptam éppen a Veres Péter könyvét. Biztatásként. Akkoriban már a „népi írók“ műveit olvastuk leginkább a szentgyörgyi „parasztkollégium“ bentlakásában. Veres Pétert, Szabó Pált, Darvas Józsefet, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót és újra Németh Lászlót, Kodolányit, Sinkát, meg az erdélyieket, a hozzánk földrajzilag közelebb állókat, a komor Nagy Istvánt, Délkelet-Európa első igazi munkásíróját — akinek gondolkodásbeli megmerevedését honnan sejthettük volna akkor? —, a szomorúságokat derűbe oldó, de a mosolyával is fájdalmat kavaró Asztalos Istvánt — akinek nemzeti önérzetre és hűségre intő írásait nem lenne szabad ily könnyen elfelednünk —, a konok Horváth Istvánt, aki öreg korában alkotta meg igazán maradandó műveit egy szétdúlt osztály életérzéséről. Egyikük sem volt kötelező tantárgy, egyikük sem szerepelt a tantervekben, de jobban ismertük őket, mint a hajdani nagyokat, a bálványokat. Még Adynál is jobban ismertük őket, mert jobban izgattak: velük együtt kerestük, forró diákfejjel, a cselekvés útját. Ady váteszi nagyságát már felnőtt fejjel értettem meg igazán, miként József Attila proletár-élménye is csak érett emberként kapott igazi érzelmi visszhangot bennem. A sorsvállaló íróktól — művektől — fogékony fiatalságunkban erkölcsöt, magatartást tanultunk. (Istenem, hányszor olvastam és soha nem tudom elhinni, hogy az írót és az írást, a jellemet és a művet teljesen el lehetne választani!) A szép stílusnál, a művészi tökélynél is hamarább értettük meg a cselekvés szépségét és szükségét. Az írás cselekvésnek tűnt számunkra, maga volt az élet. Sokszor elgondolkozom, vajon olyan könnyen megtalálták volna-e a hajdani mikósok többségükben az utat a szocialista eszmekörhöz Veres Péterék, Erdei Ferencék, Nagy Istvánék könyvei nélkül? Eszmei válságok, hanyatlások vagy torzulások ellenére is kitartottak volna-e elindító, tiszta eszményeik mellett? Más székelyföldi városokban, ahol a dolgok alakulása folytán, a helyi adottságok, s nem utolsósorban a tanárok egyéni állásfoglalása következtében, a „népi írók" nem válhattak ennyire otthonosakká az iskolák kapuin belül, ott bizony, nehezebb volt és több megrázkódtatással járt az eltalálás a történelem irányához vagy éppen a néphez... 2« Egyoldalú volt ifjúkori tájékozódásom, vagy nyugodtan fogalmazhatok többes számban: ifjúkori tájékozódásunk. Később ismertem meg messze századok magyar irodalmát, s lettem Balassi, Heltai Gáspár, Pázmány rajongója. Később teljesedett ki ismeretköröm az élő magyar irodalom egészéről, s szívszorongva észlelhettem, hogy milyen jó lett volna már diákfejjel ismerni Kassákot, Déryt, Lukács Györgyöt és másokat. Éppen a cselekvés iránya és célja érdekében, a szépség és az igazság, a teljes emberség és teljesebb magyarság nevében. A háború idejében, viharában a Székelyföld déli csücskébe csak a nevük jutott el néha, az se mindig reális tükörből. A Móricz, Jókai, Madách, Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László alapra később ülepültek az újabb élményrétegek, ezeknek az éppoly izgalmas és igaz alkotóknak a műveiből. Lassan alakult ki bennem a szintézis, egybeötvöződnek a tanulságok, a tanítások, a hangulatok és az érzelmek, az örömek és a haragok, a magam irodalmi képévé, amelyben már ott Móricz és Kassák, Illyés és Veres Péter, Nagy István és Méliusz József, Déry és Sánta Ferenc. S amelynek színeit eleveníti mindaz, amit negyedszázadon át a régi és kortárs román irodalom megismerése — fordítása — gazdagított bennem. . . Értem a kérdést: melyik öt könyvet vinném magammal a világ bármely sarkába, ha egy elemi kataklizma kimozdítana otthonomból. Értem a kérdést, mégsem nevezhetek meg öt írót vagy öt művet. Csak sznobok vagy divatrajongók választhatnak ki az irodalom nagy egészéből öt „kedvenc" alkotást. Minden mű magában hordoz más, előbbi művek százaiból is sejteket, miként a gyermek számlálhatatlan előző nemzedék életét éli tovább. Légüres — társadalmilag és nemzetileg, lelkileg és érzelmileg — zárt térben nem születhettek volna, nem születhetnék meg nemcsak remekmű, de egyáltalán épkézláb írásmű. A magyar irodalomból, sőt még az erdélyi magyar irodalomból, de az élő erdélyi magyar irodalomból sem tudnék öt, csupán öt művet kiválasztani, vagyis az egészből kiszakítani, az irodalom, a kultúra élő folyamatának halálos megsebzése nélkül! Hány meg hány kizárólagosság próbált műveket, irányzatokat kiszakítani, szembeállítani egymással, egyiket a másik fölé emelni, de az irodalom, a művelődés egésze, egységes szervezete végül mindig helyreállította az egészséges egyensúlyt. Azt javaslom tehát, hogy mondjunk le e nagyon fontos — önismeretünket tisztázó, gazdagító — felmérés eme harmadik kérdéséről. Nélküle teljesebb és igazabb lesz a kép... Higgyünk Fábry Zoltánnak, aki egy hasonló körkérdésre válaszolva ugyancsak megtagadta „kedvenc könyveinek" kiválasztását, mert ha hármat megjelölne, írta, harminc másik éppúgy követelhetné jogát. „Engem a könyvek összessége, az irodalom egésze alakított ki." Könyvbarátok figyelmébe ! Politikai, tudományos és szépirodalmi könyveket rendelhetnek utánvéttel az alábbi címen: Cartea prin posta 4100 Miercurea Ciuc str. Dózsa György 2 14