Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1955-01-09 / 2. szám

EGY POLGÁRI OTTHON világa tárul ki előttünk a színpadon a múlt század hetvenes éveiből, benne — látszólag — jólét, biztonság és szerelem honol. Torvald Helmer, újdonsült bankigazgató, úgy cicomázza, kényezteti szép fiatal feleségét, Nórát, mint bábuját a gyermek, s az aszszonyka mókázik neki, mint a mókus, csicsereg, mint a madárka, eljátszik egy kicsit saját bábuival — gyermekeivel —, ha kedve tartja... Ennyi a dolga a vattázott falú babaotthonban, ahogy Ibsen drámája színhelyét nevezi. Eredetileg ezt adta címéül is: Babaotthon. Mert Ibsen Nórája nem a nőemancipáció propagandairata, nem egy érdekes aszszony egyéni sorsának drámája — ahogy sokszor szerepelt polgári színpadon. Nem pusztán a polgári társadalomban elnyomott női nem felszabadulásáról van benne szó. Ibsen egy tipikus polgári család tükrében az egész polgári társadalom válságát be tudja mutatni, társadalmi válságot egyéni sorsokon át. Az előadás rendezőjéé, Bozóky Istváné az érdem, hogy ezt meglátja és megláttatja. HAZUGSÁGOT REJT Nóra és Helmer »boldog« házasságának mélye. A férj érzéki önzése, rideg gőgje és számító karriervadászata a »tetterős férfi« és a »jó családapa« álarcában jár — s Nóra természetes jósága és vidám életereje egy játékbábu álruhájába öltözik, noha kicsi neki az a ruha, s ki is nő belőle hamarosan. Fejlődését, bábuból érett, gondolkozó emberré növekedését, aki a társadalmi intézmények, a vallás, a nevelés kérdéseit a maga fejével akarja megvizsgálni, Tolnay Klári nagy-nagy szeretettel ábrázolja. Művészetének új állomása ez az alakítás; nem szerepe, hanem játéka avatja főszereplővé, nem megjelenése, hanem belső asszonyisága hódít, nemcsak hibátlan beszéde és játéka, hanem természetes embersége elragadó. Horváth Jenő Helmer alakjában mindaddig hiteles, amíg »álarcot« hord; az utolsó felvonásban, amikor leveti, túlságosan nyers, külsőségesen brutális lesz, hogy majd új magabiztos és határozott Nórával szemben túlságosan is határozatlanná, félszeggé változzék. Hazugság tette tönkre az elzüllött Krogstad és Krisztina Linde asszony életét is, egy elhazudott szerelem, és egy érdekházasság. Krogstad rossz útra tévedt, s a polgári erkölcsöt képviselő Helmerek nem akarják megengedni, hogy újra visszaszerezze becsületét — éppen azért, mivel még így is többet ér náluk. Krogstadbó nem halt ki a vágy a jóra, nem halt ki az ember. Bárdy György alakítása fokról fokra kiemeli jellemének szép vonásait, hogy előkészítsen arra a megható jelenetre, mikor Krisztina kezére bonul. Minden mozzanatában megfontolt játéka megérezteti, hogy az író szíve a polgári társadalom áldozataié. Kelemen Éva Krisztina asszony szerepében rokonszenves, de kissé színtelen. Igaz, hogy magát az alakot is elhomályosítja Nóra aszszony ragyogása, de a harmadik felvonás nagy kibékülési jele, netében (Krogstaddal) volna rá alkalma, hogy kibontakozzék, hogy megmutassa szívét, erejét, boldogságát, s hogy benne az író azt az alakot formálta meg, akiről Nóra példát vehet. Ibsen talpig embernek alkotta Krisztina alakját, a maga lábán tud járni, s ilyennek alkotta Anna-Mériáét, Nóra dajkájáét is, akit Patkós Irma meleg érzéssel kelt életre. IBSEN A HAZUGSÁG ELLEN fordult, nem volt néma cinkos a vétkesek között. »Minden művemnek — írta — szellemi felszabadulás és megtisztulás volt a célja, mert az ember sohasem él egészen felelősség és bűnrészesség nélkül a társadalomban.« Mintha helyette mondta volna alakjairól egy régi Ibsen-cikkében Osvát Ernő: »Rázzátok, csak rázzátok az oszlopokat, a társadalom hazugságoszlopait!« S még hozzátette a gerincsorvadásos Rank doktor hangján: »Hiába, minden hiába. Vagy talán mégsem?« Rank doktor, Ibsen bensőséges hangjainak megszólaltatója, a halálra készülő bölcs fáradtságával nézi a világot; hiszi is, hogy jobb lesz, nem is. De meghódol minden előtt, ami szép és nemes. Timár József régi nagy mester módjára szólaltatja meg Rank tompa hangját, derűsen-szomorú őszi búcsúját, finoman lefejtve az alakról mindazt, ami Ibsen naturalista hajlandóságából nem időálló. Tímár Rank alakítását nem lehet elfelejteni, sem mozgását, sem szerelmi vallomásának sötét és meleg tónusait, sem búcsúját az utolsó felvonás cserépkályhája előtt, amikor szinte jelképessé nő. Rank nem hazudik, neki már nincs rá szüksége. Nórp hazudik, amíg nem tud kiszabadulni társadalma bilincseiből. Addig életre-halálra küzd, hogy megmaradhasson annak, aminek látszik, hogy ki ne derüljön szeretetből elkövetett vétke, aláírás-hamisítása a Krogstad birtokában lévő adósságlevélen. Legádázabb harcát a második felvonás nagy tarantella-jelenetében vívja, amikor kétségbeesetten veti latba minden női fegyverét, hogy látszat-boldogságát megtarthassa a babaotthonban. Erről a jelenetről beszélni kell azért is, mert a rendezés olyan hibáira világít rá, amelyek miatt a Nóra erényei ellenére sem számít legjobb színházi eredményeink közé. A tarantella a dráma egyik főjelenete kellene hogy legyen. S nem az. Elvész a többi között, egybeolvad a többivel. A rendező indokolatlanul nem tartja meg Ibsen utasítását, hogy Nóra haja kibomoljék tánc közben, pedig a szövegben meghagyja az erre vonatkozó szavakat. A darab belső ritmusa egyébként sem alakul ki eléggé. Ibsen a drámatechnika műhelytitkainak, a jelenetezésnek, a súlypontozásnak, a párbeszédnek nagymestere volt (s milyen szépek párbeszédei Németh László új fordításában!), a rendezés a jelenetek ritmusát nem érezteti kellőképpen, nem feszíti és elnyeszti el a dráma menetét Ibsen ritmusában. Ezáltal fontosat és kevésbé lényegest nem választ szét eléggé pregnánsan, nem pihentet hangsúlytalanabb részletekkel, szünetekkel, hogy előkészítsen a nagyobb feszültségekre. Különösen hiányzik ez a harmadik felvonás fordpontja előtt, amikor Helmer elolvassa Krogstad levelét és a babaotthon látszat-boldogsága véget ér, valamint a fordulatnál, Nóra megváltozásánál, így Nóra új, öntudatos magatartása valószínűtlenebbé válik, mint kellene, mint amennyire meggyőzővé lehetne tenni. Hiszen egy kicsit amúgy is kételkedünk benne, mihez kezd majd új életében, s ha meglátta, hogy társadalmas hazugságra és elnyomásra épült, meg fogja-e találni azt az utat, amely — legalább az ő egyéni életében — az igazsághoz és szabadsághoz vezethet? ... Ibsen már nem felel erre. Itt ért mondanivalója határaihoz. Vajda György Mihály NÓRA Ibsen színműve a Madách Színház Kamaraszínházában A vidám történetben a három arany a legszomorúbb motívum: a könyöradomány. De el kellett fogadnia. Régen tudta már akkor: »Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.» Lillát is azért vesztette el, mert szegény volt. Állástalan vándordiákhoz nem adhatta lányát a tiszteletreméltó gabonakereskedő. Csokonai tanári állás után járt Keszthelyen, közben Lillája férjhez ment. Az esküvőről megható történetet tudott Gaál László — de vajon igaz-e? »Mivel... Csokonainak stallója (állása) nem akadt, a szép leányt meg otthon kérték — a lány apja gondolkodóba esett, hogy a lányt annak kellene adni, aki nemcsak elveszi, hanem el is tartja. Csokonai leveleit elfogdosta, a lánynak azt mondván, hogy Csokonai nem is akarja elvenni, mert íme régótta nem is ír. A lány végre terminust ad, hogy ha Csokonai addig nem válaszol, akkor akereskedőhöz hozzámegy. Az esküvőre kellett indulni, mikor Csokonai levelét többek közt a lány megpillantja. Elájul. Azalatt az atya más levelet tesz a Csokonai levele helyébe, s a felébredő leány a Csokonai levele helyett mást volt találni kénytelen — és betegen elvitték az esküvőre. Sokára minden kivilágosodott, de késő volt.« Lilla nem ragaszkodott Csokonaihoz. Ha tisztelte, becsülte is, szeretni nem tudta. Odáig nem ért fel, hogy a tehetségét felismerje, himlőhelyes arcában, nyurga termetében pedig nem talált szeretnivalót. Ismerjük Lillának két levelét. Egyiket Csokonainak írta, még az esküvő előtt, a másikat a költő halála után, az édesanyjának. Ezek a levelek őszinte reményt és megbánást mutatnak, megerősítik, amit a neki írt búcsúvers mond: De tán, Lilim! te is keseregsz? Rab gerlicem sasikézbe hergesz... »Drága Lélek! Én élek és vígan. Azt hallom, az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor legjobbnak véli és ítéli az Úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az Úrnőik hűséges Juliázmája.« — így szól az egyik levél 1798- ból »Kedves, Drága Nagy Aszszony! Amely pontban s szempillantásban vettem levelet s annyival is inkább kedves ajándékai, mindjárt fogtam a pennámat s írtam volna a szerint, amint az én indulatim ösztönöztek; — de nem, nem vihettem tökéletességre, mert valahányszor azon édes szervezet ötlik elmémbe, mindenkor vérzik a szívem. De hogy is ne? Mikor oly hű barátomtól kellett megválnom a’kinek barátságában szinte 9 hónapokat nyájassan töltöttem. — Oh, kedves, édes barátom, áldom azon időket, mellyeket veled töltöttem, áldom azon eszközöket, mellyek óhajtott barátságodat megesmértették velem, áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet míg élek, jó emlékezetedet elviszem gyászos koporsómba ...« — ezt mondja Lilla második levele. Csokonainé emlékezéseket kért fiáról. Lilla nem tudta megírni. De a régi szerelmesleveleit előkereshette, mert majdnem szó szerint leírja levelében azokat a mondatokat, amelyekkel a poéta búcsúzott tőle, nyolc évvel azelőtt... Somogy megyében kezdtek Csokonairól először igazi anekdotákat mesélni. A betyárvilágról szóló paraszti mendemondák ítélete szerint az igazi nagy emberek nem ijedtek meg a betyároktól, s azok meg nem bántották őket, így tudták ezt Kossuthról, Berzsenyiről, s Csokonairól is. Ma már nehéz volna kinyomoznunk, hogy az ilyen betyártörténetek honnan származtak. Annyi bizonyos, hogy Somogy és a Bakony rakva volt akkoriban bújdosó szegényemberekkel, minden utasember találkozhatott velük véletlenül. Csokonai betyártörténetét Gaál Lászó örökítette meg: »Csurgóról Szenta felé mentén, a szentai és bolhása erdőségben eltévedtek egy puszta útra. Akkor jó eleikbe öt vagy hat bújdosó szegény legény, kiknek öltözetük szűz, fegyvereik fényes balták, hosszú puskjáik s pisztolyok valónak. Ködbe fogják ezek a szekeret, s kérdik, hova igyekeznek. — Bolhásra — mondák ezek. — Oda ezen úton holnap se érnék, más úton kellett volna járniok. — Ugyan, barátim, ha lehetne, vezetnének minket az igaz útra. — Eredj előre pajtás, — szól egyik ifjabbnak az öregebb bújdosó. A legény után az erdőben lassan hajtotta lovait a kocsis. Az öreg Nagy Gergelyiné azt találta hátra fordulván mondani: — Ki emberei kentek? Egy mogorva rögtön válaszolt: — Bocskoré. Melynek hallatára Csokonai mindjárt elgondolta, kik között van s tétovázás nélkül mintegy az asszony kérdésére: — Ok egyermek pásztoremberek, itt kinn szoktak lakni az erdőkön». Jó szavaiért, no meg ágrólszakadt kinézéséért engedhették tovább bántatlanul a betyárok. Nem néztek ki sokat az özvegy papnéból, meg a vele kocsikázó fiatalemberből Túladunán kóborolva, leszakadt már rá a a Debrecenből hozott ruhája, vendéglátói adtak neki viseltes ruhadarabokat. Csak Csurgón jutott új öltözethez, pirulva kikönyörgött kölcsönpénzből. Vizsgára kellett volna az új ruha, de jótevői elkéstek vele. »Mikor már tanítványaival együtt volt, és javában examinálta diákjait, akkor érkezett meg Sárközy István, aki Csokonainak e készült szép ruháját is hozta. Mihelyt ennek értésére esett, hogy az examenben a meghalt Nagy Gergely prédikátornak egy bő és hosszú, avult kaputjában van öltözködve, az examenből kihivatta, addig erőltette, míg a szép ruhába fel nem öltöztette...« A történet vége: háromnegyedévi tanítás után 50 forinttal akarták kifizetni, mert a többi járandóságát beszámították az új ruha árába. Viszszaadta az 50 forintot, s gyalog indult, betegen, haza, Debrecenbe. Betegségéről, haláláról, temetéséről sok történetet feljegyeztek debreceni barátai. Balogh Péter szalontai lelkész beszélte, hogy Csokonai éppen álmából ébredt, mikor meglátogatta, mint súlyos beteget. Az álmát kezdte mondani: »■Álmomban én egy igen kies tájékon voltam, ahol a szép, zöld erdőtől, hellyelhellyel csoportokban álló bokroktól, a virágos réttől, a madarak énekesétől és a folyón eső vizek zuhatagától egészen megbájoltattam. Midőn itt járok, egy sötét üreg tűnt szemembe s arra indulok hogy lássam, mi van benne: — hát csak élőmbe áll mellőle egy ősz öreg s int, hogy menjek be vele, majd sokkal szebb tájt fog ő nekem túl mutatni. Ez volt a hal, de nem ollyan csúnya, ijesztő, mint a ti csontváz halálotok, hanem igen szép, tisztes öreg. Ez engem, megfogván karomat, gyengén húzott az üreg felé, s már mentünk, amikor hátul egy szép leány ragada meg hirtelen s erősebben húza vissza, és ez volt a Remény.« Az emlékező szavai talán nem elég finomak, formásak, de a megálmodott költeményvázlat sok Csokonai verssel rokonságban van. Érdemes megőrizni Csokonai művei között, ha kérdőjelesen is. A Kollégium tanárai még halálában is tartottak Csokonai népszerűségétől. A diákokat nem akarták elengedni a temetésére. De ott voltak már a ravatalánál is, és háromezren kísérték ki a Hatvani utcai temetőbe. »Mikor Csokonai halva feküdt, egy szép ifjú kollégiumi diák társával együtt elmene őt meglátni. Megnézte és fájdalmas hangon ezt monda: Életem fele részével kívánnám ezen derék és jó embernek életét megváltani. Pedig ezen ifjú Csokonaival mindössze is két ízben volt jelen, egy pári órai sétás beszélgetésben ...« Mikor meghalt, kevés híve volt még költészetének. Jóbarátain kívül nem sokan ismerték, mint költőt. De a baráti lelkesedés hamarosan vitte verseinek hírét. Dornby Márton egyenesen Párizsban kezdte el a Csokonai-kultuszt: »Párizsban volt gyönyörűségem 1807-ben, a Seine partján a hold világánál némely ott lakó felindult magyaroktól, sőt a magyar dalra szeretett franciáktól danodni hallaná Csokonainak a Csikóbőrös Kulacshoz írt énekét.« A Szajna partja nem sok Csokonai-dalt hallott azóta. De a Tisza—Duna táján nem némult el dalainak hangja. Nem is fog elnémulni. (Korda Edit rajzai) Palotai Boris. „Csak semmi görcsösséget“ Adalékok Urbán Ernő cikkéhez Anekdota elé nem szoktak bevezetőt írni. Én azonban mégis írok egy-két szót. Gyakran megesik velem, hogy barátaimnak elmondok egy-két történetet, ízlésük, temperamentumuk szerint reagálnak rá. Van, aki jóízű nevetés után kedden rám szól: mindig csak veled történnek ilyen dolgok. Van, aki elgondolkozva hümmög. — Csakugyan így történt? Mért nem jelented? Olyan is akad, aki azt jegyzi meg: három flekket meséltél el, s rögtön kiszámítja, mit ér ez pénzben, sőt be is osztja, hogy mit vegyek érte. Urbán Ernő írótársam arra biztatja az írók kiadóvállalatát, a Magvetőt, adja ki napjaink anekdotáit. Találomra kihalászok két kis történetet, jellemző mind a kettő, nemcsak mosolyogni érdemes rajtuk, de elgondolkodni is. Biztosítsa életét! Két férfi állít be hozzám minap, rettentő hivatalos képpel. — Palotai Boris elvtársnő? — kérdi az egyik olyan hangon, mintha bizalmas dolgokat akarna közölni velem. — Én vagyok, összenéznek, bólintanak. — Az Állami Biztosítótól jövünk. — Kérem, én nem kötök életbiztosítást. — Az Állami Biztosítótól jövünk — ismétli megnyomva az állami szót, erősen a szemembe nézve. — S ha az állam megbíz minket, hogy biztosítást kössünk, önnek, elvtársnő nemcsak eminens érdeke, de egyenesen kötelessége... — Nem kötök életbiztosítást — vágok a szavába. — úgy látszik nincsen tisztában vele, mi a lényege az Állami Életbiztosításnak, ön most jó erőben fáradozik a szocializmus építésén, de hát történhet önnel valami szerencsétlenség, emberek vagyunk... dolgozók... nem tud tovább termelni... véletlen baleset ... a termelékenység megszakad... — Értem — mondtam. — Ha a termelékenységem megszakad... — No, ugyebár?! A családját nem éri károsodás — veti közbe élénken. — Az Állami Biztosító gondoskodik a családjáról, vagyis... — A családom majd gondoskodik saját magáról — fejezem be a megkezdett mondatot. — Nagyon különösnek találom ezt a felfogást — mondja szigorúan. — Ez azt jelenti, hogy ön nem akar a családjáról gondoskodni, önnek mindegy az, ha a családja... Várjunk csak! ön ezzel a kijelentéssel tápot ad annak az ellenséges híresztelésnek, hogy a szocializmusban a családi kapcsolatok meglazulnak. — De kérem... — Igenis, tápot ad! A másik férfi, egy sapkás, szemüveges, fürkészve nézeget, majd megdöbbenve ingatja a fejét. Az én emberem tovább beszél. Iratokat húz ki a zsebéből, meglengeti, rácsap, erőteljesen int, figyelmeztet, buzdít, serkent. — A dolgozók zöme már tisztában van vele ... persze még sok felvilágosító munkára van szükség, de a dolgozók zöme már megérti, hogy a befizetett tőke a szocialista akkumulációt szolgálja, önnek tehát állampolgári kötelessége, hogy elősegítse ezt az akkumulációt. S mint értelmiségi dolgozónak, azon kellene fáradoznia, hogy... Ekkor a másik, aki egész idő alatt némán állt, megbökte a könyökét. — Hagyd abba. Strumája van. A szóáradat hirtelen megakadt. Szemrehányóan, vádlón néztek rám, mintha egészségesnek álcáztam volna magamat, csak azért, hogy tőrbe csaljam őket... Sarkon fordultak, lenyomták a kilincset. — Szabadság! — mondtam nekik. Vissza sem köszöntek, úgy tettek, mintha nem hallották volna. Hangulatfelelős Szilveszter éjszakáján ismeretlen fiatal lánnyal akadtam össze az újságíró-klubban. A szomszéd asztalnál dúdolni kezdett valaki, csak úgy magának, csendesen, tán észre sem vette. A fiatal lány fülelt egy darabig, majd hozzám fordult: — Hallja? Nem megy. Kérdőn néztem rá. Mi az, ami nem megy? A dalolás! — vágta ki diadalmasan. — Nem szabad ellankadni hagyni az éneklési kedvet — magyarázta. — Tovább kell fejleszteni. — Az éneklési kedvet? — kérdeztem tájékozatlanul. — Azt hát! Amíg én hangulatfelelős voltam az üzemünkben ... minden rendezvényünkön én voltam a hangulatfelelős — mondta büszkén. — Olyan dalolásokat csaptunk, csak úgy zengtek a falak. Ha észrevettem, hogy elcsöndesülnek, rázendítettem, rögtön jöttek utánam. Ehhez érteni kell... Érzék kell hozzá. Ha valaki némán üldögélt, hozzá siettem, nem hagytam egy percig sem unatkozni. — Ha valaki csendes beszélgetésbe kezdett, ráhunyorgatott, hátbapuffantotta, csasztuskákat dalolt a fülébe — folytattam. — Honnan tudja? — kérdezte őszinte csodálkozással. — Hát csak úgy kitaláltam — mondtam a tudósok gyámoltalan szerénységével. — Ma már nincsenek hangulatfelelősök — közölte velem s szemrehányás rezgett a hangjában. — Nem is értem... Pedig hát úgy vittük a hangulatot... Mielőtt felelhettem volna, egy fiatalember állt meg előtte s táncra kérte. — Most nem, majd később — mondta és hozzám hajolt, hogy folytassuk a beszélgetést. — Tangó! — mondta a férfi olyan hangon, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy tangót táncolhat. — Később... — ígérte a lány, aki bízott a tangók jövőjében. — Dehogy hagyom én itt magát búslakodni — mondta a férfi és buzdítóan, példaadóan nevetett. — Egy-kettő, indulás! — Hátracsapta jókedvtől verejtékes haját, megtörölte vidámságtól gyöngyöző homlokát s felráncigálta a székből. — Jaj, de erőszakos — mondta a lány és hozzám fordult. — Hallott már ilyet? Az ember nyugodtan ül, jól érzi magát, s egyszer csak... A fiatalember vadul magával sodorta. Anynyi ideje sem volt, hogy kipanaszkodhassa magát, máris forgott, keringett, csak néha láttam megvillanni durcás, csodálkozó arcát.