Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1955-06-26 / 26. szám

A­Z 1848/49-ES magyar szabadságharc­­— és mondhatjuk, minden magyar szabadságharc — zenei apo­­teózisa Szabó Ferencnek Petőfi Sándor verseire komponált, felszabadulásunk tizedik év­fordulójának jubileumára al­kotott hatalmas oratóriuma, a »Föltámadott a tenger«. A mű egyes részeinek mu­zsikáját már ismerjük a két év előtt bemutatott azonos című filmből. A film sikerében je­lentős rész éppen Szabó zené­jét illette. A nézők és a hall­gatók úgy érezték: ez a film­zene nem a szokásos aláren­delt, hangulatfestő kísérő­­muzsika, hanem a film eszmei tartalmának egyik fontos hor­dozója, a drámai folyamat egyik tényezője, magasba len­­dítője. De rádióadásban a múlt hó­napban már az új művet, az oratóriumot is megismerhet­tük. Mégis most, amikor hang­­versenyteremben, nyilvános előadásban, közvetlenül elő­ször hallotta a közönség, szinte a felfedezés örömével fogadta és határtalan lelkesedéssel üd­vözölte. Jogosan, mert nem kétséges, hogy a legújabb ma­gyar zeneirodalom egyik leg­szebb, legértékesebb, nagy­szabású művét hallottuk. A szerző elgondolásáról, szándékáról ezt mondja: — A »Föltámadott a tenger*­, mint a trilógia harmadik, be­fejező része, csatlakozik a »Lu­das Matyi« és »Emlékeztető« című szimfonikus költemé­nyekhez. A »Ludas Matyi« az ösztönös forradalmár rajza, egy bátor parasztfiú alakjában, akit az osztálytársada­lom sem­minő ereje sem tud megtörni, aki egyedül is mindenen győze­delmeskedik. Az »Emlékeztető« az intellektuális forradalmárok (Hajnóczi stb.) érzésvilágát festi. Humanizmusból, ember- és népszeretetből tagadják meg az osztálytársadalom em­bertelenségét. Ezek már töb­ben vannak. De ez csak egy maroknyi ember, akiknek a sorsa a biztos pusztulás, mert a néptől elszigetelten lázad­nak. A »Föltámadott a tenger« főszereplője már a nép. Petőfi 1848/49-ben írott versei a ma forradalmának érzésvilágával megzenésítve. Ez a kettősség végig vonul az oratóriumon. A szövegek kiválasztásánál vi­gyáztam arra, hogy minden soruk a mára is érvényes le­hessen. Az egyes tételek sor­rendje a forradalmi érzésvilág fokozódó öntudatosságának drámai fejlődését kívánja meg­mutatni. N­agyzenekarra, ve­gyeskórusra és tenor­­szólóra, nyolc tételben kompo­nálta Szabó Ferenc a művét, szövegét kizárólag Petőfi gyö­nyörű kö­lteményeiből merí­tette. Az első tétel erőteljes, szárnyaló, magával ragadó for­radalmi főtémájával az egész műnek megadja az egységes ■tematikai anyagot. A második tétel »Fohász« címmel a tenor bensőséges éneke, a harmadik »Ismét magyar lett a magyar« tüzes verbunkos formában a kitörő hazafias érzés ujjongása. A negyedik tétel: »Beteljesült«, — széles dallamú temorszóló. Az ötödik: »Jött a halál«, a mű drámai csúcspontja. A for­radalom tragikus órái­t festi; pátoszában a hősi helytállás hangja szól széles, szimfonikus feldolgozással, míg az ének­kar egyszólamban Petőfi sza­vait énekli: »Jött a halál, hogy elsöpörjön minket...«; majd »Ezer felé dús harcmező a hon, — Arat rajt a halál irtózta­­tón...« A hatodik tétel: »Most egy a lélek, egy a szív« mű­vészi formájú tömegdal; míg a hetedik: »Tied vagyok, tied hazám« meleg, lírai vallomás a hazaszeretetről. A nyolcadik tétel, a »Csatadalt« több részre tagozódik és benne zenekari bevezetés után egyre gyorsul a menet, s kialakul a Roham­induló, bravúrosan alkalma­zott dinamikai és ritmikai vál­tozatokkal hangzik újra meg újra a refrén: Előre!... Szá­guld, majd elviharzik a ro­ham. Befejezésül, bekeretezé­­sül és utolsó kicsengésül nagy erővel hangzik az első tétel kórusa: Föltámadott a ten­ger! ... Szabó Ferenc új szerzemé­nyére a hagyományos műfaji meghatározás nem lehet kate­gorikus, hacsak nem tágítjuk a fogalmat, amint azt külön­ben az oratórium forma meg­jelöléssel újabban világszerte megteszik, nem tekintve a szer­zemények tisztán szimfonikus és vokális arányait. Részletes zeneesztétikai mél­tatás nem lehet e sorok fel­adata. A műnek példát mutató erényeire azonban a fiatal zeneszerzőnemzedék tanulsá­gául rá kell mutatni. A »FÖLTÁMADOTT A TENGER« zenéjében elejétől végig uralkodik a von­zó dallamosság. Mindig köz­érthető, de sohasem banális; komoly igényesség, válaszíté­­kosság jellemzi a korszerű, legkisebb részletekig művészet­tel kidolgozott partitúrát, anél­kül, hogy tudálékos, mester­kélt, modoros lenne. A Petőfi­­korabeli muzsika felhasználá­sában a mai zenei nyelv szó­kincsével beszél. Természete­sen, közvetlenséggel szól az oratórium minden üteme, a drámai és a lírai mozzanatok­ban egyaránt. És magyar hang­vétellel. De a magyar jelleget nem népdalok felhasználása vagy utánzása adja, hanem Szabó Ferenc ízes, színes ma­gyar zenei anyanyelve. A mű eszmei tartalmának összefüggéseire a drámai ki­fejezés változatos formáiban visszatérő dallamok figyelmez­tetnek. A visszatérő motívu­mok azonban a helyzeteknek megfelelően alakulnak át. Pél­dául a főmotívum, a központi dallam egyik első változatá­ban még csak sejtetve izzik, mint hamu alatt a parázs, hogy majd később forradalmi tűzzé lobogjon fel, s végül új változatban sodró, magával­ragadó indulóvá fokozódjék. Az új mű premierjét a Ma­gyar Rádió Szimfonikus Zene­kara fennállásának tízéves ju­bileumára rendezett ünnepi hangversenyen tartották meg, s az előadás minden mozzana­tában, minden közreműködő­jén meglátszott, hogy igyeke­zett méltó lenni az ünnepi al­kalomhoz és az új magyar al­kotáshoz. A hangverseny első felében Beethoven Eroica­­szimfóniája hangzott el ma­­gas színvonalú, hatásos előadás­ban, és ezután következett az oratórium bemutatója, Feren­­csik János karnagy művészi vezetése alatt, a Rádiózenekar, a Budapesti Kórus (karigaz­gató: Forrai Miklós) és a szó­lista, Rosier Endre legjobb ké­pességekkel, teljes odaadással és kitűnő eredménnyel szolgál­ták a zeneirodalmunkat új ér­tékkel gazdagító magyar kom­pozíciót. A hangverseny kivételes külsőségeiről is be kell számol­nunk, a rendkívüli sikerrel, ahogy az új művet és előadóit ünnepelték. Szinte szimbólum­nak éreztük, amikor az elő­adás végén az egész ha­llgató­­ság egyemberként felállott, hogy önfeledten, lelkesedve, tapsolva, a felszabadult nép örömével ünnepelje a szép, új magyar zenét és hangjainál azt, hogy tíz év előtt örökre föltámadott a tenger... Péterfi István JmniAMADOiirA TENGER Kodály Zoltán a koreai gyerekeknél Szabó Ferenc oratóriumának bemutatója a JMMoa EDÉNYBEN Tí­ét napig töprengtem: hgY megírjam-e vagy tart­sam meg magamnak? Mert egy galamb és egy varjú esete már olyan réges-régi történet, hogy jelkép lett belőle, és ugyan ki hiszi el nekem, hogy én nem ebből a jelképből pró­bálok újra eredeti valóságot varázsolni?! Aztán mégis úgy döntöttem, hogy megírom. Lehet, hogy mint jelkép már untig isme­rős, de én a történetemért da­cosan helytállók, én frissen kaptam az élményt — talán éppen úgy, mint aki először ezt a két, ősi ellentétet példázó madarat egymással szemben felfedezte — és ez az élmény, ha ezredszer is, krónikást kö­vetel. A­zzal kezdem, hogy a ház fi­ udvarán, ahol dolgo­zom, magas gesztenyefa áll. "Négy fal ve­szi körül a fát, ezért nyújtja olyan magasra ágait, egészen a tető fölé ki­teregeti leveleit, kitűzi hófe­hér gyertyáit a napra. Ott, ahol a törzse kettéágazik — éppen szemközt a szobám ab­lakával — vadgalambpár fész­kel. Télen, olvadás februári délutánokon olykor rajta kap­tuk a galambaikat, önfeledten csókolóztak, s egy pillanatig mi is rajtuk feledkeztünk. Mert mindig édes gyönyörűség meglesni enyelgőket, de kivált­képp galambokat, mert ben­nük ráadásul a közelgő tavasz ígéretét is sejdíti az ember. Hamarosan kiderül, hogy nem hiába csókolóztak: egy borús reggelen feldugta csupa­­csőr fejét a fészekből két apró fióka. A szemfüles Erzsi vette ész­re először és így kiáltott: — Nézzétek megszült a ger­lemama! — Mert ő vérbeli pesti lány, itt nőtt fel az asz­falton, valószínűleg igazán té­­velyeg kissé a természetrajzi fogalmaik között. De lehet, hogy tetteti is valamelyest. Mindenesetre az ablakhoz siettünk és meggyőződtünk róla, hogy tényleg kikelt a vi­lágra két feneketlenbegyű, szörnyen falánk madárfióka. Aztán napirendre tértünk a dolog felett. T­élfelé kisütött a nap, ab­±J lakot nyitottunk. Egyszerre arra lettem fi­gyelmes, hogy íróasztalomon sebes árnyékok cikáznak ke­resztül. Okát kerestem, és csapongó szárnyakat fedeztem föl: egy pár feketét és egy pár szürkésfehéret. Megjött a varjú fiókát ra­bolni! És most a fa körül kerge­­tőznek a gerlével. De vajon melyik kergeti a másikat és mi lesz ennek a vége? Ezt nem lehetett ülve végignézni. Egy pillanat múlva már mind a négyen az ablaknál szorong­tunk. Odakint vérre ment a haj­sza, komoly volt, halálos, öreg hímvarjúnak néztem a fosztogatót, lomhán lengette szárnyait, de öreg varjú nem vén varjú — gondoltam — lappanghat még ebben gyil­kos lendület, jó volna figyel­meztetni a galambot. A galamb azonban nem szo­rult tanácsomra: egy-egy kör után okosan leszállt a fészke mellé, mindig megelőzte a varjút s mire az odaért, hogy lecsapjon, feléje vágott a cső­rével. Aztán folytatták to­vább a kergetőzést. Erzsi izgalmában öklével ütögette az ablakpárkányt. — Éppen ilyenkor nem tud itthon lenni a férje! — kiál­totta csaknem sírva és úgy gondolom, magában mélysége­sen elítélte a felelőtlen, sőt talán kikapós galambpapát. Béla bácsi a Jenő bácsi vállcsontját morzsolgatta, úgy tekintett ki a szurkolás min­den izgalmától fűtötten a kü­lönös mérkőzésre. Jenő bácsi pedig békével tűrte a Béla bá­csi bizalmas közelségét, pedig egyébként ősi ellentét feszül közöttük: Jenő a Vasasnak szurkol, Béla a Kinizsinek , de most csöndben megférnek, egyikük sem vetemedne arra, hogy a varjút bíztassa. Már, ha egyáltalán biztatás­ról vagy beavatkozásról itt szó lehetne! Mert én rögtön arra Garai Gábor: GALAMB­Oú VAW114 gondoltam, hogy leszaladok a Szabadságharcosokhoz puská­ért... De mire megjárom!... És ugyan ki az ördög találja el röptében a varjút! Hát figyeltem én is az elke­seredett tusát. És arra gon­doltam, hogy: lám ez a ronda varjú, vele is úgy van az em­ber, hogy elkönyveli magában undok ragadozónak, és mégis valahogy megrökönyödik, mi­kor rajtacsípi, hogy mit mű­vel. Mert olyan árván és fá­radtan szokott csapongani té­len, fekete felhőként, éhesen károgva a Gellérthegy lábá­nál, a sziklák tövén... És va­lahogy mégis átvészeli a telet, és most itt van: nem átallaná fölfalni a galamb félnapos fiókáját. Néztem a csőrét: mi­csoda hátborzongató, ormótlan szerszám ez: úgy tetszik, hogy bibircsókok is vannak rajta és kékesszürke, pelyhes tövében mély ráncok, vagy kitürem­­lések. Micsoda játékszer eh­hez képest a galamb csőröcs­­kéje? És a küzdelem már per­cek óta tart, hát miképp le­hetséges, hogy még mindig nem tépte szét ez a vaskos csőr a galambot fészkestül, fiókástul, mindenestül? P­dig nem tépte. Sőt! A védő egyre erősebben állja a csatát. Most már csak őt figyelem: a galambot. Ta­lán a tizedik kört tették meg éppen, s most megint odaszáll a fészek párkányára. Egész teste harcias ívben megfe­szül, tollazata fölborzolódik. Innen úgy látszik, hogy moz­dulatlan, de én azt hiszem, belül csupa remegés ez a test, mint a vonóval érintett húr belső remegése; bent remeg­­teti a veszély és kint burkolja az elszántság rögzítő ereje. Így lesz egyetlen feszültség, teljes egyensúly, mely csak­nem széjjelpattan. A varjú még egyszer lecsap, de az utolsó pillanatban vadul vágódik feléje a hegyes ga­lambcsőr. Nem éri el, de a rabló madár mégis kitér előle, éles fordulattal szegi meg röpte vonalát, fölrebben az ég iránt és eltűnik szemem elől. Jónéhány másodperc, talán egy perc is eltelik: vajon visz­­szatér-e még a varjú? Várunk, szorongunk — egyelőre nem tér vissza ... Persze azért figyelni kell még egy darabig: gyanakszik az ember. És gyanakszik a madár is, bár borzas, fehérkés tollai szépen, lassan visszasi­mulnak testére és egy pilla­natra hátratekint a fészekbe, fiókáira. De rögtön visszafor­dítja fejét és aztán még sokáig ott strázsál a fészkén: kém­leli az eget... Eddig van a történet. Az a tény, hogy a varjú később sem — és egész nap nem tért vissza, már hosszabb­­lélekzetű műbe, valamiféle galambtörténelembe illenék; az én történetem csak eddig tartott, néhány perc krónikája volt. Utána mink is, a galamb is, ott folytattuk a dolgunkat, ahol éppen elhagytuk, csak ta­lán kicsit lendületesebben. Ha én most mesemondó vol­nék, és értelemmel ruháznám föl az állatot, úgy magyaráz­nám meg történetem igazát, hogy az emberi példa átra­gadt a madárra: csak így es­hetett a dolog, mert az én hő­söm, fiókái védelmében való­ságos »galamb fölötti bátor­ságra kapott... De nem vagyok mesemon­dó, és minek is lennék, busá­san beérhetem az eleven va­lósággal. Mert engem mesénél ékesebben gyönyörködtetett az, hogy hiába fente vérben­­fürdetett, dögevő csőrét a var­jú, nem vehetett erőt a ga­lambvitézségen. Sőt, amint nézem a fészkén őrtálló galambot, egyre meg­erősödik bennem a hit, mely azt sugallja: ez a fekete varjú még szerencsével járt, hogy ott nem hagyta fényes tollát, vagy szemevilágát a viadal­ban. Ezért kellett hát elmonda­nom ezt az egyszerű történe­tet. Mert elkísérni — ha csak szemmel is — a fészekrakót békességének harci diadalára, becsületemre: nagyszerű lát­vány. A kert öreg fái között koreai és magyar zászlót lenget a for­ró nyári szellő. A koreai gyer­mekek hajlékuk, a Pak Den Aj iskola és gyermekotthon névadásának második évfor­dulóját ünnepüik. A teremben, ahol az iskola növendékeinek sokféle munkájából csinos és ízléses kiállítást rendeztek, a falon két, fából lombfűrészelt térkép látható. Az egyik Ma­gyarországé, ezzel a felírással: »Az én otthonom.« A másik Korea térképe, alatta ez olvas­ható: »Az én hazám.­ Az egyik hatodikos növendék műve. Ezek a gyerekek két évvel ez­előtt kerültek Magyarországra. Akkor egy szót sem értettek még magyarul, az iskola igaz­gatónője és tanárai mutoga­tással vagy tolmács segítségé­vel közölték velük mondani­valójukat. És ma, a ferdesze­mű, kávébarnabőrű, fekete­hajú kis vörösnyakkendősök kedves akcentussal, de csak­nem hibátlanul beszélnek ma­gyarul. Az ünnepség várva­­várt, nagyon szeretett vendé­gét, Kodály Zoltánt kalauzol­ják a kiállításon, magyarázgat­­nak, mutogatnak és a dicsérő szót mosolygósan, szemlesütve fogadják. Kodály egyre-másra vizsgáztatja őket, kérdéseket tesz fel, érdekli a gyerekek nyelvtudása és tárgyi ismerete. — Milyen bogár ez? — kér­dezi az egyik tízéves kisfiút, aki büszkélkedőn mutatja a felgombostűzött, kiállított bo­gárgyűjteményt. — Cin... cincér... — feleli a kisfiú a magyar szót keres­gélve. — Hőscincér — oktatja Ko­dály Zoltán, majd lombfűré­­szelésük módja és technikája iránt érdeklődik és a papírból készült miniatűr koreai lakó­ház berendezését nézegeti. Koreai gyermekek dala De az ünnepély, a szép mű­sor legszebb része mégis csak az énekkar szereplése! Bors Irma énektanárnő feláll a ker­ti dobogóra és vezénylő keze nyomán nyolcvan koreai gyer­mek ajkán csendülnek fel Ko­dály népdalfeldogozásai, kó­ruskompozíciói, majd végül két elragadó koreai dalt hallunk. Nyolcvan koreai gyerek énekli a maga költötte szöveget Kodály »Köszön­tő­jének dallamára:­­A magyar nép nagy tanára, számos évig élt. Ezeréves szép nótáid még sokáig védd!« Ko-­­dály arcára mosoly telepszik, és Ri-Kjong-Szu második ál­talános osztályos kislány oda­szalad hozzá s fehér rózsa­csokrot nyújt át neki. Ezek a gyerekek nem most ismerked­tek meg Kodály Zoltánnal. Nagyszerű énektanárnőjük ve­zényletével már a Zeneakadé­mián is szerepeltek és decem­berben, Kodály születése nap­ját ők is megünnepelték azzal, hogy elmentek hozzá, énekel­tek neki. Bors Irma megis­mertette velük a magyar nép dalait s ezzel sokat segítette őket abban, hogy Magyarorszá­gon valóban otthon érezzék magukat. A »Köszöntő« éneklése után egy csokorra való Kodály­­szám következik. A »Repülj, páva«, aztán a »Hej, Dunáról,« utána az »Éva szívem,« majd a »Falu végén« és sorjában a »Rigók dala,« meg a »Kint a bárány« és a »Versengés«. Kezdetben kissé különösen hangzik a koreai gyermekek ajkáról a magyar dallam és a magyar szó, de néhány ütem után mindez természetes és magától értetődő. Szárnyal az ének, a gyerekek arca kipirul az örömtől, ahogy Kodály megelégedett mosolyát látják. Kodállyal arról beszélgetünk, hogy a koreai népzene hang­­rendszere rokon a magyaré­val, mert ugyancsak az ötfokú­­ság az alapja. „Népünk békét vár« — Ezek a gyerekek kitűnően énekelnek — mondja Kodály — és a hazájukban pentatonon nevelkedett fülük majdnem otthonosabb a magyar ötfokú­­ságban, mint azoké a magyar­­országi gyerekeké, akiknek a zenei érzékük még nem elég magyar ahhoz, hogy maguké­nak érezzék népzenénk hang­jait. Ez a megjegyzés az olcsó né­met mű zene évszázados ha­tásának szól, amely gyermeke­inket­ már az óvodában elte­relte a magyar zenei érzék ki­fejlődésétől. Kodály tanítása nyomán azonban ma már a gyerekek és az oktatók mindin­kább eggyé olvadnak az igazi magyar népzene hangjával, amely — ahogy Kodály mond­ja —: »nem egyéb, mint a ma­gyar nyelv zenei megfelelője«. A Pak Den Aj iskola úttörő­­csapatának ajkáról Kodály »Békedala« zeng: »Népünk bé­két vár, békét vár ...« Ez a dallam és ezek a szavak itt a kék ég alatt megrendítő és meggyőző igazságnak hangza­nak a koreai kis árvák hang­ján, magyar hallgatóik előtt. Gách Marianne Kodály Zoltán koreai pajtásokkal beszélget a Pak Den Aj Iskola évzáró finfieen£lv4n Ri Kjong Szu, a budapesti Pak Den Aj koreai iskola növendéke, az évzáró Ünnepélyen virággal köszönti Kodály Zoltánt (MF — Bányász Anna felvételei)

Next