Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-06-26 / 26. szám
AZ 1848/49-ES magyar szabadságharc— és mondhatjuk, minden magyar szabadságharc — zenei apoteózisa Szabó Ferencnek Petőfi Sándor verseire komponált, felszabadulásunk tizedik évfordulójának jubileumára alkotott hatalmas oratóriuma, a »Föltámadott a tenger«. A mű egyes részeinek muzsikáját már ismerjük a két év előtt bemutatott azonos című filmből. A film sikerében jelentős rész éppen Szabó zenéjét illette. A nézők és a hallgatók úgy érezték: ez a filmzene nem a szokásos alárendelt, hangulatfestő kísérőmuzsika, hanem a film eszmei tartalmának egyik fontos hordozója, a drámai folyamat egyik tényezője, magasba lendítője. De rádióadásban a múlt hónapban már az új művet, az oratóriumot is megismerhettük. Mégis most, amikor hangversenyteremben, nyilvános előadásban, közvetlenül először hallotta a közönség, szinte a felfedezés örömével fogadta és határtalan lelkesedéssel üdvözölte. Jogosan, mert nem kétséges, hogy a legújabb magyar zeneirodalom egyik legszebb, legértékesebb, nagyszabású művét hallottuk. A szerző elgondolásáról, szándékáról ezt mondja: — A »Föltámadott a tenger*, mint a trilógia harmadik, befejező része, csatlakozik a »Ludas Matyi« és »Emlékeztető« című szimfonikus költeményekhez. A »Ludas Matyi« az ösztönös forradalmár rajza, egy bátor parasztfiú alakjában, akit az osztálytársadalom semminő ereje sem tud megtörni, aki egyedül is mindenen győzedelmeskedik. Az »Emlékeztető« az intellektuális forradalmárok (Hajnóczi stb.) érzésvilágát festi. Humanizmusból, ember- és népszeretetből tagadják meg az osztálytársadalom embertelenségét. Ezek már többen vannak. De ez csak egy maroknyi ember, akiknek a sorsa a biztos pusztulás, mert a néptől elszigetelten lázadnak. A »Föltámadott a tenger« főszereplője már a nép. Petőfi 1848/49-ben írott versei a ma forradalmának érzésvilágával megzenésítve. Ez a kettősség végig vonul az oratóriumon. A szövegek kiválasztásánál vigyáztam arra, hogy minden soruk a mára is érvényes lehessen. Az egyes tételek sorrendje a forradalmi érzésvilág fokozódó öntudatosságának drámai fejlődését kívánja megmutatni. Nagyzenekarra, vegyeskórusra és tenorszólóra, nyolc tételben komponálta Szabó Ferenc a művét, szövegét kizárólag Petőfi gyönyörű költeményeiből merítette. Az első tétel erőteljes, szárnyaló, magával ragadó forradalmi főtémájával az egész műnek megadja az egységes ■tematikai anyagot. A második tétel »Fohász« címmel a tenor bensőséges éneke, a harmadik »Ismét magyar lett a magyar« tüzes verbunkos formában a kitörő hazafias érzés ujjongása. A negyedik tétel: »Beteljesült«, — széles dallamú temorszóló. Az ötödik: »Jött a halál«, a mű drámai csúcspontja. A forradalom tragikus óráit festi; pátoszában a hősi helytállás hangja szól széles, szimfonikus feldolgozással, míg az énekkar egyszólamban Petőfi szavait énekli: »Jött a halál, hogy elsöpörjön minket...«; majd »Ezer felé dús harcmező a hon, — Arat rajt a halál irtóztatón...« A hatodik tétel: »Most egy a lélek, egy a szív« művészi formájú tömegdal; míg a hetedik: »Tied vagyok, tied hazám« meleg, lírai vallomás a hazaszeretetről. A nyolcadik tétel, a »Csatadalt« több részre tagozódik és benne zenekari bevezetés után egyre gyorsul a menet, s kialakul a Rohaminduló, bravúrosan alkalmazott dinamikai és ritmikai változatokkal hangzik újra meg újra a refrén: Előre!... Száguld, majd elviharzik a roham. Befejezésül, bekeretezésül és utolsó kicsengésül nagy erővel hangzik az első tétel kórusa: Föltámadott a tenger! ... Szabó Ferenc új szerzeményére a hagyományos műfaji meghatározás nem lehet kategorikus, hacsak nem tágítjuk a fogalmat, amint azt különben az oratórium forma megjelöléssel újabban világszerte megteszik, nem tekintve a szerzemények tisztán szimfonikus és vokális arányait. Részletes zeneesztétikai méltatás nem lehet e sorok feladata. A műnek példát mutató erényeire azonban a fiatal zeneszerzőnemzedék tanulságául rá kell mutatni. A »FÖLTÁMADOTT A TENGER« zenéjében elejétől végig uralkodik a vonzó dallamosság. Mindig közérthető, de sohasem banális; komoly igényesség, válaszítékosság jellemzi a korszerű, legkisebb részletekig művészettel kidolgozott partitúrát, anélkül, hogy tudálékos, mesterkélt, modoros lenne. A Petőfikorabeli muzsika felhasználásában a mai zenei nyelv szókincsével beszél. Természetesen, közvetlenséggel szól az oratórium minden üteme, a drámai és a lírai mozzanatokban egyaránt. És magyar hangvétellel. De a magyar jelleget nem népdalok felhasználása vagy utánzása adja, hanem Szabó Ferenc ízes, színes magyar zenei anyanyelve. A mű eszmei tartalmának összefüggéseire a drámai kifejezés változatos formáiban visszatérő dallamok figyelmeztetnek. A visszatérő motívumok azonban a helyzeteknek megfelelően alakulnak át. Például a főmotívum, a központi dallam egyik első változatában még csak sejtetve izzik, mint hamu alatt a parázs, hogy majd később forradalmi tűzzé lobogjon fel, s végül új változatban sodró, magávalragadó indulóvá fokozódjék. Az új mű premierjét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara fennállásának tízéves jubileumára rendezett ünnepi hangversenyen tartották meg, s az előadás minden mozzanatában, minden közreműködőjén meglátszott, hogy igyekezett méltó lenni az ünnepi alkalomhoz és az új magyar alkotáshoz. A hangverseny első felében Beethoven Eroicaszimfóniája hangzott el magas színvonalú, hatásos előadásban, és ezután következett az oratórium bemutatója, Ferencsik János karnagy művészi vezetése alatt, a Rádiózenekar, a Budapesti Kórus (karigazgató: Forrai Miklós) és a szólista, Rosier Endre legjobb képességekkel, teljes odaadással és kitűnő eredménnyel szolgálták a zeneirodalmunkat új értékkel gazdagító magyar kompozíciót. A hangverseny kivételes külsőségeiről is be kell számolnunk, a rendkívüli sikerrel, ahogy az új művet és előadóit ünnepelték. Szinte szimbólumnak éreztük, amikor az előadás végén az egész hallgatóság egyemberként felállott, hogy önfeledten, lelkesedve, tapsolva, a felszabadult nép örömével ünnepelje a szép, új magyar zenét és hangjainál azt, hogy tíz év előtt örökre föltámadott a tenger... Péterfi István JmniAMADOiirA TENGER Kodály Zoltán a koreai gyerekeknél Szabó Ferenc oratóriumának bemutatója a JMMoa EDÉNYBEN Tíét napig töprengtem: hgY megírjam-e vagy tartsam meg magamnak? Mert egy galamb és egy varjú esete már olyan réges-régi történet, hogy jelkép lett belőle, és ugyan ki hiszi el nekem, hogy én nem ebből a jelképből próbálok újra eredeti valóságot varázsolni?! Aztán mégis úgy döntöttem, hogy megírom. Lehet, hogy mint jelkép már untig ismerős, de én a történetemért dacosan helytállók, én frissen kaptam az élményt — talán éppen úgy, mint aki először ezt a két, ősi ellentétet példázó madarat egymással szemben felfedezte — és ez az élmény, ha ezredszer is, krónikást követel. Azzal kezdem, hogy a ház fi udvarán, ahol dolgozom, magas gesztenyefa áll. "Négy fal veszi körül a fát, ezért nyújtja olyan magasra ágait, egészen a tető fölé kiteregeti leveleit, kitűzi hófehér gyertyáit a napra. Ott, ahol a törzse kettéágazik — éppen szemközt a szobám ablakával — vadgalambpár fészkel. Télen, olvadás februári délutánokon olykor rajta kaptuk a galambaikat, önfeledten csókolóztak, s egy pillanatig mi is rajtuk feledkeztünk. Mert mindig édes gyönyörűség meglesni enyelgőket, de kiváltképp galambokat, mert bennük ráadásul a közelgő tavasz ígéretét is sejdíti az ember. Hamarosan kiderül, hogy nem hiába csókolóztak: egy borús reggelen feldugta csupacsőr fejét a fészekből két apró fióka. A szemfüles Erzsi vette észre először és így kiáltott: — Nézzétek megszült a gerlemama! — Mert ő vérbeli pesti lány, itt nőtt fel az aszfalton, valószínűleg igazán tévelyeg kissé a természetrajzi fogalmaik között. De lehet, hogy tetteti is valamelyest. Mindenesetre az ablakhoz siettünk és meggyőződtünk róla, hogy tényleg kikelt a világra két feneketlenbegyű, szörnyen falánk madárfióka. Aztán napirendre tértünk a dolog felett. Télfelé kisütött a nap, ab±J lakot nyitottunk. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy íróasztalomon sebes árnyékok cikáznak keresztül. Okát kerestem, és csapongó szárnyakat fedeztem föl: egy pár feketét és egy pár szürkésfehéret. Megjött a varjú fiókát rabolni! És most a fa körül kergetőznek a gerlével. De vajon melyik kergeti a másikat és mi lesz ennek a vége? Ezt nem lehetett ülve végignézni. Egy pillanat múlva már mind a négyen az ablaknál szorongtunk. Odakint vérre ment a hajsza, komoly volt, halálos, öreg hímvarjúnak néztem a fosztogatót, lomhán lengette szárnyait, de öreg varjú nem vén varjú — gondoltam — lappanghat még ebben gyilkos lendület, jó volna figyelmeztetni a galambot. A galamb azonban nem szorult tanácsomra: egy-egy kör után okosan leszállt a fészke mellé, mindig megelőzte a varjút s mire az odaért, hogy lecsapjon, feléje vágott a csőrével. Aztán folytatták tovább a kergetőzést. Erzsi izgalmában öklével ütögette az ablakpárkányt. — Éppen ilyenkor nem tud itthon lenni a férje! — kiáltotta csaknem sírva és úgy gondolom, magában mélységesen elítélte a felelőtlen, sőt talán kikapós galambpapát. Béla bácsi a Jenő bácsi vállcsontját morzsolgatta, úgy tekintett ki a szurkolás minden izgalmától fűtötten a különös mérkőzésre. Jenő bácsi pedig békével tűrte a Béla bácsi bizalmas közelségét, pedig egyébként ősi ellentét feszül közöttük: Jenő a Vasasnak szurkol, Béla a Kinizsinek , de most csöndben megférnek, egyikük sem vetemedne arra, hogy a varjút bíztassa. Már, ha egyáltalán biztatásról vagy beavatkozásról itt szó lehetne! Mert én rögtön arra Garai Gábor: GALAMBOú VAW114 gondoltam, hogy leszaladok a Szabadságharcosokhoz puskáért... De mire megjárom!... És ugyan ki az ördög találja el röptében a varjút! Hát figyeltem én is az elkeseredett tusát. És arra gondoltam, hogy: lám ez a ronda varjú, vele is úgy van az ember, hogy elkönyveli magában undok ragadozónak, és mégis valahogy megrökönyödik, mikor rajtacsípi, hogy mit művel. Mert olyan árván és fáradtan szokott csapongani télen, fekete felhőként, éhesen károgva a Gellérthegy lábánál, a sziklák tövén... És valahogy mégis átvészeli a telet, és most itt van: nem átallaná fölfalni a galamb félnapos fiókáját. Néztem a csőrét: micsoda hátborzongató, ormótlan szerszám ez: úgy tetszik, hogy bibircsókok is vannak rajta és kékesszürke, pelyhes tövében mély ráncok, vagy kitüremlések. Micsoda játékszer ehhez képest a galamb csőröcskéje? És a küzdelem már percek óta tart, hát miképp lehetséges, hogy még mindig nem tépte szét ez a vaskos csőr a galambot fészkestül, fiókástul, mindenestül? Pdig nem tépte. Sőt! A védő egyre erősebben állja a csatát. Most már csak őt figyelem: a galambot. Talán a tizedik kört tették meg éppen, s most megint odaszáll a fészek párkányára. Egész teste harcias ívben megfeszül, tollazata fölborzolódik. Innen úgy látszik, hogy mozdulatlan, de én azt hiszem, belül csupa remegés ez a test, mint a vonóval érintett húr belső remegése; bent remegteti a veszély és kint burkolja az elszántság rögzítő ereje. Így lesz egyetlen feszültség, teljes egyensúly, mely csaknem széjjelpattan. A varjú még egyszer lecsap, de az utolsó pillanatban vadul vágódik feléje a hegyes galambcsőr. Nem éri el, de a rabló madár mégis kitér előle, éles fordulattal szegi meg röpte vonalát, fölrebben az ég iránt és eltűnik szemem elől. Jónéhány másodperc, talán egy perc is eltelik: vajon viszszatér-e még a varjú? Várunk, szorongunk — egyelőre nem tér vissza ... Persze azért figyelni kell még egy darabig: gyanakszik az ember. És gyanakszik a madár is, bár borzas, fehérkés tollai szépen, lassan visszasimulnak testére és egy pillanatra hátratekint a fészekbe, fiókáira. De rögtön visszafordítja fejét és aztán még sokáig ott strázsál a fészkén: kémleli az eget... Eddig van a történet. Az a tény, hogy a varjú később sem — és egész nap nem tért vissza, már hosszabblélekzetű műbe, valamiféle galambtörténelembe illenék; az én történetem csak eddig tartott, néhány perc krónikája volt. Utána mink is, a galamb is, ott folytattuk a dolgunkat, ahol éppen elhagytuk, csak talán kicsit lendületesebben. Ha én most mesemondó volnék, és értelemmel ruháznám föl az állatot, úgy magyaráznám meg történetem igazát, hogy az emberi példa átragadt a madárra: csak így eshetett a dolog, mert az én hősöm, fiókái védelmében valóságos »galamb fölötti bátorságra kapott... De nem vagyok mesemondó, és minek is lennék, busásan beérhetem az eleven valósággal. Mert engem mesénél ékesebben gyönyörködtetett az, hogy hiába fente vérbenfürdetett, dögevő csőrét a varjú, nem vehetett erőt a galambvitézségen. Sőt, amint nézem a fészkén őrtálló galambot, egyre megerősödik bennem a hit, mely azt sugallja: ez a fekete varjú még szerencsével járt, hogy ott nem hagyta fényes tollát, vagy szemevilágát a viadalban. Ezért kellett hát elmondanom ezt az egyszerű történetet. Mert elkísérni — ha csak szemmel is — a fészekrakót békességének harci diadalára, becsületemre: nagyszerű látvány. A kert öreg fái között koreai és magyar zászlót lenget a forró nyári szellő. A koreai gyermekek hajlékuk, a Pak Den Aj iskola és gyermekotthon névadásának második évfordulóját ünnepüik. A teremben, ahol az iskola növendékeinek sokféle munkájából csinos és ízléses kiállítást rendeztek, a falon két, fából lombfűrészelt térkép látható. Az egyik Magyarországé, ezzel a felírással: »Az én otthonom.« A másik Korea térképe, alatta ez olvasható: »Az én hazám. Az egyik hatodikos növendék műve. Ezek a gyerekek két évvel ezelőtt kerültek Magyarországra. Akkor egy szót sem értettek még magyarul, az iskola igazgatónője és tanárai mutogatással vagy tolmács segítségével közölték velük mondanivalójukat. És ma, a ferdeszemű, kávébarnabőrű, feketehajú kis vörösnyakkendősök kedves akcentussal, de csaknem hibátlanul beszélnek magyarul. Az ünnepség várvavárt, nagyon szeretett vendégét, Kodály Zoltánt kalauzolják a kiállításon, magyarázgatnak, mutogatnak és a dicsérő szót mosolygósan, szemlesütve fogadják. Kodály egyre-másra vizsgáztatja őket, kérdéseket tesz fel, érdekli a gyerekek nyelvtudása és tárgyi ismerete. — Milyen bogár ez? — kérdezi az egyik tízéves kisfiút, aki büszkélkedőn mutatja a felgombostűzött, kiállított bogárgyűjteményt. — Cin... cincér... — feleli a kisfiú a magyar szót keresgélve. — Hőscincér — oktatja Kodály Zoltán, majd lombfűrészelésük módja és technikája iránt érdeklődik és a papírból készült miniatűr koreai lakóház berendezését nézegeti. Koreai gyermekek dala De az ünnepély, a szép műsor legszebb része mégis csak az énekkar szereplése! Bors Irma énektanárnő feláll a kerti dobogóra és vezénylő keze nyomán nyolcvan koreai gyermek ajkán csendülnek fel Kodály népdalfeldogozásai, kóruskompozíciói, majd végül két elragadó koreai dalt hallunk. Nyolcvan koreai gyerek énekli a maga költötte szöveget Kodály »Köszöntőjének dallamára:A magyar nép nagy tanára, számos évig élt. Ezeréves szép nótáid még sokáig védd!« Ko-dály arcára mosoly telepszik, és Ri-Kjong-Szu második általános osztályos kislány odaszalad hozzá s fehér rózsacsokrot nyújt át neki. Ezek a gyerekek nem most ismerkedtek meg Kodály Zoltánnal. Nagyszerű énektanárnőjük vezényletével már a Zeneakadémián is szerepeltek és decemberben, Kodály születése napját ők is megünnepelték azzal, hogy elmentek hozzá, énekeltek neki. Bors Irma megismertette velük a magyar nép dalait s ezzel sokat segítette őket abban, hogy Magyarországon valóban otthon érezzék magukat. A »Köszöntő« éneklése után egy csokorra való Kodályszám következik. A »Repülj, páva«, aztán a »Hej, Dunáról,« utána az »Éva szívem,« majd a »Falu végén« és sorjában a »Rigók dala,« meg a »Kint a bárány« és a »Versengés«. Kezdetben kissé különösen hangzik a koreai gyermekek ajkáról a magyar dallam és a magyar szó, de néhány ütem után mindez természetes és magától értetődő. Szárnyal az ének, a gyerekek arca kipirul az örömtől, ahogy Kodály megelégedett mosolyát látják. Kodállyal arról beszélgetünk, hogy a koreai népzene hangrendszere rokon a magyaréval, mert ugyancsak az ötfokúság az alapja. „Népünk békét vár« — Ezek a gyerekek kitűnően énekelnek — mondja Kodály — és a hazájukban pentatonon nevelkedett fülük majdnem otthonosabb a magyar ötfokúságban, mint azoké a magyarországi gyerekeké, akiknek a zenei érzékük még nem elég magyar ahhoz, hogy magukénak érezzék népzenénk hangjait. Ez a megjegyzés az olcsó német mű zene évszázados hatásának szól, amely gyermekeinket már az óvodában elterelte a magyar zenei érzék kifejlődésétől. Kodály tanítása nyomán azonban ma már a gyerekek és az oktatók mindinkább eggyé olvadnak az igazi magyar népzene hangjával, amely — ahogy Kodály mondja —: »nem egyéb, mint a magyar nyelv zenei megfelelője«. A Pak Den Aj iskola úttörőcsapatának ajkáról Kodály »Békedala« zeng: »Népünk békét vár, békét vár ...« Ez a dallam és ezek a szavak itt a kék ég alatt megrendítő és meggyőző igazságnak hangzanak a koreai kis árvák hangján, magyar hallgatóik előtt. Gách Marianne Kodály Zoltán koreai pajtásokkal beszélget a Pak Den Aj Iskola évzáró finfieen£lv4n Ri Kjong Szu, a budapesti Pak Den Aj koreai iskola növendéke, az évzáró Ünnepélyen virággal köszönti Kodály Zoltánt (MF — Bányász Anna felvételei)