Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1956-01-01 / 1. szám
Mire emlékszel még, Mezőberény?... EMLÉKEZÉSEKET GYŰJT ? — kérdezte Hegedős Margit, az egyik mezőberényi általános iskola tanítónője — itt Mezőberényben? Nézze, én itt születtem, negyven éve tanítok ebben a községben, amelynek a helyi történelme érdekel, ismerem. Nekem elhiheti, hogy Petőfire vonatkozó emlékezéseket már nem talál. Ami volt, azt feldolgozták. Régen. Ezek életrajzi tények, iskolákban tanítjuk. Új nincs, egy sincs. Higgye el... Látom, nem hiszi. Nem hittem. Valami fogadásfélét is kötöttem ezzel a faluszerte népszerű, őszhajú, fiatalos arcú pedagógussal, hogy mezőberényi három napom alatt — ennyi időre küldött ki a Magyar Irodalomtörténeti Társaság — legalább harminc népi és családi emlékezést gyűjtök ebben az emlékektől üres faluban. Üzenem Hegedős Margitnak, hogy a fogadást elvesztettem. Csak huszonnégyet gyűjtöttem. Mint a bányász a mesterségével, úgy vagyok az emlékezések gyűjtésével: ha nehéz kenyér is a kenyerem, szép, szeretem, megszoktam. 1924-ben, diákkoromban, jegyeztem le az első Petőfi-legendát... Ez itt Mezőberény, a békési óriásfalvak egyike, tizenötezer lakosával, beláthatatlan piacterével, a századfordulós, túlméretezett községházával. — Itt volt a régi ház, az öreg Petrics Sámuel csizmadia háza — mondja Fontosan Ádám — a mai tanácsháza helyén. 1900-ban bontották le a Petrics-házat, de úgy, hogy nyoma se maradt, még egy árva fénykép sem. . Galló Páltól, egy igen öreg berényi paraszttól hallottam, a szeszfőzdében mesélte el — vagy 30 évvel ezelőtt —, hogy itt látta Petőfit, a piactéren. Samuval, a Petrics suszter piktor fiával rohantak át a piactéren, igen jókedvűen, szelesen. Elől szaladt a Petricsék rokongyereke, a Petőfi, csizmában, szűk magyarnadrágban, nyomában a fiatal Petrics, mindkettőjüknek összehajtogatott papírok, könyvek voltak a hónuk alatt. Az ott a piactéri templom, mi csak német templomnak hívjuk, arrafelé mentek — mondta Galló Pál —, valami «kört volt ott régen a templom közelében, ott csináltak komédiát a népnek a barátaikkal. Színészeknek öltöztek. »... Belőle úgysem lesz egyéb, komédiásnál“ — mondta róla Salkovics Péter, az ostffyasszonyfai nagybácsi, a savanyú inzsellér. Ez a mezőberényi színielőadás még 1842 őszén volt, a boldog ősszel, amikor a 19 éves költő a jószívű Petricsék vendége volt. Megható, milyen jól emlékezik a nép. A két rokongyerek valóban fellépett egy odavetődött színtársulat előadásán.A peleskei nótáriusában játszottak: Orlai volt Zajtai, Petőfi Baczur Gazsi. Galló Pál bizonyára jelmezben látta őket, amint az előadásra futottak. — Za szeje tu tento tulak — szisszen felém a mondat. Nem értek szlovákul, de megérzem benne a rokonok gyűlöletét. Salkovics Sámuel és neje beszéltek az ablaknál, amikor a mészáros fia elrohant a házuk előtt »felleghajtójában*».. . — Mi az a tulak? — Jöttment — mondja Kiss Józsefné, aki Salkovics unoka, a nagyanyja Salkovics Julis volt, Sámuel leánya — »megint itt van ez a jöttment«... — Így nevezték Petőfit? — Igen. Nagyanyám mondta, aki már nagyocska lány volt, 11 éves, amikor Petőfi itt járt. A szülei vagyontartó, gazdag emberek voltak, félig szlovákok, félig magyarok, odahaza többnyire amolyan békési szlovák nyelven társalogtak. »Tu je ten daruban...«, ezt mondták rá: Itt van az a senkiházi... Nagyanyám aztán csapkodta a kezét, amikor én az iskolában — bizony már ötven évvel ezelőtt — Petőfi-verseket tanultam. Hogy mi lett ebből a tulakból, ebből a darabanból! Meg a barátjából, a Petrics-fiúból, abból Orlai Petrics Soma lett, a festőművész. Sohasem nyüstöltek bőrt, nem vontak gyalűt, csak komédiáztak, verseltek és tessék. .. Nagyanyámék ezt sohasem tudták megérteni; a szülei Petries Somát is csak úgy emlegették, hogy »faki cselem cslovek«, olyan ember... Nem szerzett vagyont. — Érdekes. És ezt a családi emléket sohasem mondta el? — Hát kérdezték? ... ALIGHA KÉRDEZGETTÉK eddig Kollár Margitot is, hogy mit tud. A költő mezőberényi barátjának, Bonyhai Benjáminnak a rokona, 77 éves. »Petőfi az Őkertbe járt ki sokat a barátaival, amikor itt volt« — ezt a Bonyhaiak révén hallotta —, »de ismertem is még fiatalkoromban egy parasztasszonyt, alacsony, kis zömök öregasszony volt, barna arcú, Fentnének hívták; ez mesélte többször, hogy amikor még lány volt és az ókerti szőlőknél dolgozott, a Petricsék vendéggyerekének, Petőfinek, igen tetszett. Sokszor elfutott előle, az meg kergette a szőlőutakon. Tréfásnak, jókedvűnek ismerte...« Kemény Pál tanító volt Mezőberényben, a testvérei, János és Mihály, a költő régi ismerősei, a húga Greguss Ágostné. Biszkup Ferenc őrzi a Kemény-testvérek fotográfiáit, a másik Kemény-unoka — özvegy Velkei Jánosné — az egykori tanítóról beszél, a költő barátjáról.A régi iskolában tanított, a luteránus templom mellett, ma is megvan az iskola. Ott lakott Kemény nagyapa fiatal korában. Azt mondta, ünnepnapokon szokott visszagondolni azokra az időkre, mikor Petőfi a tanítói fákban járt. Sokszor időzött nála, néha a késő esti órákig is együtt voltak; közvetlenül az iskola mellett magasodott fel a templomtorony, annak az ablakából — az éjjeli órákban — egy nagy tülökkel elnyújtott, furcsa melódiát fújt a harangozó, aki a sötétség leszálltától kezdve túzőrré vedlett át. Petőfi mindig nevetve figyelt fel erre a tülökszóra, mintegy intésnek tartva, hogy ideje már hazamenni a Petrics-házba... Ha megszólalt a tülök, a költő az altató melódiát a következő szöveggel kísérte: Minden gyerek aludni menjen, Hunyja be a szemét...« Ilyenkor aztán megitták a János-áldást és elbúcsúztak. »Kemény nagyapa — fejezi be mosolyogva az emlékező — minket, az unokáit is mindig ezzel küldött aludni...« Mindez 1842-ben történhetett: a szinelőadás, az Ókert és az esték a fiatal tanítónál. Azután jött 1849 júliusa, mikor Gyoma felől, a város előfogatán megjött utolsó berényi vendégeskedésére a költő, mellette a redőshomlokú Júlia és a kis Zoltán. Mit tudsz erről mondani, Mezőberény? »EGY ÉJSZAKA fölkeltették dédanyámat, Balta Dánielnét — beszéli Balta János nyomdász —, hogy adja oda Petőfi mosásban levő ingeit, úgy, amint vannak, mert hajnalban utaznia kell. Dédanyám mosott Petőfire és családjára, amikor itt voltak. Felkelt dédanyám, szedegetie a száradó ruhákat, a félhomályban bizony egyet elcserélt véletlenül: dédapám ingét adta oda helyette. Később észrevette, de akkor már Petőfiék elutaztak, Csipkár Pál vitte őket Erdélybe. Dédanyám egyre várta, hogy visszajön, de nem jött soha. Az inget dédapám, Balta Dániel, viselte el... De sokszor elmesélte ezt nagyanyám, szüleiről emlékezve...« Ez július 17-én lehetett, hajnalban, amikor Petőfi még Aradra akart menni, de eltört a kocsirúd... Gyors lehetett a készülődés, a költő a ki nem száradt ingeit nem vihette magával. Velkeiné úgy tudja, hogy Petricsné segített a bajon, a fiának,Somának három tiszta ingét adta oda kölcsönbe Petőfinek. Ezeket az ingeket később a Petrics-család tagjai darabokra hasogatták és szétosztogatták maguk között, mint ereklyéket...« Petricsné Salkovics-lány volt — az egykor híres, szép Salkovics Karolin —, az egyetlen Salkovics, aki szerette a költőt, fiának barátját. Amikor a Münich-magtár oldalának nekivitték a lovak az induló kocsit és a rúd darabokra tört, Petricsné ezt rossz jelnek vette: »Soha többé nem tér vissza« — mondta sírva. Az irodalom azóta is borzongva néz az Ugra felé tartó kocsi után, úgy látja, hogy az ekhós saraglyájában maga a halál kuporgott. Nem igaz: nem meghalni ment Erdélybe, hanem élni. Élni és harcolni, amíg lehet. Július 18-án indult el »egy szerdai napon«... * NAGYMESTER UTCA 11. Itt lakik Vietorisz Lajosné, özvegyasszony, övék volt valaha egy csőszkunyhó. »... Mi a kunyhót, egy fertály szőlővel együtt, Kóber Rudolfnétól vettük, de tudom, hogy a kunyhó régen Petries Sámueléké volt, ők építették a gyümölcsösükbe. Mondták az öregek a faluban, hogy Petries Sámuel nagyon szeretett ide kijárni, meg a fia is, a Petries Soma, s vele a barátja, Petőfi. Az bizonyos, hogy amikor megvettük a fertály szőlőt, a kunyhóban a falon volt felszegezve egy vastag, nagyon régi papiros, azon szénnel volt felrajzolva egy arc. Már nagyon el volt piszkolódva, de azért jól lehetett látni, hogy Petőfi arca. Dátum is volt alatta.« — Milyen dátum? — Bizony, nem tudom. Az uram borbélymester volt, volt egy Inasunk, az egyszer tüzet akart rakni a szőlőben és nem volt alágyújtása, hát levette a falról a régi papirost, azzal gyújtott alá. Az uram majd agyoncsapta érte, annyira bántotta. — Nem Pethies Soma rajzolta a képet? Nem volt ez a név ráírva? — Nem. Volt a kunyhóban egy régi-régi gyümölcsszedő létra, azon — emlékszem — két betű, bicskával vágva: P. S---— Petries Soma? — Lehet... A létra sincs meg már, korhadt volt, szétesett... — De lehet Petries Sámuel is, a kunyhó gazdája. — Hát az is lehet. — De lehetett talán ... Elhallgatok, ránézek az asszonyra. P. S__ Sem a betűk, sem a kép sehol. Eltűnt nyomtalanul, mint a laposi kunyhó és a Petricsház... Hogy mi minden nem történt, ebben az országban... Az ér megszakad, állok. Leeresztett csákánnyal, mint a bányász. — Ez a régi luteránus temető — mondja Hathy Tibor, Mezőberény történésze —, ide már nem temetnek senkit, a földet művelik. Járjuk a régi temetőt, a tengeri-és krumpliföldek között dőlten fehérült egy-egy sírkő. — Vörös márvány volt — mondja Hathy —, világosan emlékszem rá ... — Ez az? — mutatok egy dőlt kőre. Ez az. Hathy előveszi a gépet, ő fényképez a számomra. Valamikor vörös márvány lehetett,, most fekete, töredezett, oldalra ferdülve áll ki a magas fűből, hant sehol, a sír felett utat vágtak a szekerek. A feliratot csak lehajolva lehet elolvasni: Itt nyugszik Petries Sámuelné, Salkovics Karolina. Ez Orlai Petries Soma anyja, a fiának utcája van Pesten és Mezőberényben, ahol büszkék rá. Bocsánat, Mezőberény, ez a sír egy hantot, egy szál virágot sem érdemel? Így nyugszik Pethes Sámuelné, az egyetlen Salkovics, aki szerette a költőt, kendője sokáig lengett az Ugra felé tartó szekér után, a szép Karolin. Dienes András A HÉT HANGVERSENYEI GARAY GYÖRGY hegedűestjének eseménye Bartók szólószonátájának kitűnő előadása volt. Garay művészete oly sikeresen győzte le a mű hallatlan technikai és zenei nehézségeit, hogy észrevétlenné tette azokat a hallgató előtt. (És ez az igazi, a helyénvaló, a nem öncélú virtuózitás!) A Bartók-szonáta úgy kelhetett életre, mint a bachi hangszeres többszólamúság rokonlelkű, modern megújítása. A zenei megszólaltatás bravúrja mellett azonban Garay nem maradt adósunk a mű eszmei tartalmának kibontásával sem. Főleg a lassú tétel szívszorítóan, fájdalmasan magányos monológját és a finale »ördögmotolla«-szerű száguldását idézte fel tökéletesen. A többi szám (Händel és Schubert szonátái, Paganini, Szymanowski és mások kisebb darabjai) nagy sikerében méltán osztozott Garayval a nagyszerű zongorapartner, Hajdú István. Az ő kísérőművészete nemhogy meleg méltatást, de valósággal előadóművészet-esztétikai tanulmányt érdemelt FISCHER ANNIE párizsi és moszkvai hangversenyek után jelent meg a Zeneakadémia hargversenydobogóján. Az előadásában már sokszor megcsodált Beethoven: Appassionata szonáta, és Schumann. Karnevál-tolmácsolások mellett világhírű művésznőnk két Mozart-művet játszott: az F-dúr szonátát s az C-dúr fantázia és fugár. Ez utóbbi —nálunk szinte teljesen ismeretlen — mű monumentális, bachi felépítését és Schumann karneváli arcképsorozatát tökéletesen, élményszerűen játszotta. A karnevál színeinek, az egyes alakok jellemzésének, az egész sürgés-forgásnak felidézése Fischer Annie művészetének egyik csúcspontja, talán az egész világon egyedülálló interpretálás. A művésznőn azonban ezen az estén a fáradtság bizonyos jelei is mutatkoztak. Kár, hogy ez a fáradtság — és az ebből fakadó idegesség — néha éppen a zeneileg exponált helyeken lépett fel (például: Appassionata I. tétel). A hangverseny azonban így is az idei koncertévad nagy eseményei közé tartozik. A közönség lelkes, ünneplő tapsait Fischer Annie egy-egy Chopin- és Beethoven-művel viszonozta. Várnai Péter Kisfaludi Stróbl Zsigmoy nagysikerű moszkvai kiállítása alkalmából a szovjetunióban járt, ő megmintázta Kliment Jefremovics Vorvedovnak, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége elnökének portréját. A kitűnő alkotást, amely a VI. Képzőművészeti Kiállítás anyagában is szerepel, a művész a magyar kormánynak ajánlotta fel. A kiváló államférfinak, a magyar nép nagy barátjának szobrát méltó helyem fogják elhelyezni A RÁDIÓ MŰSORÁBÓL a gyermekrádió Andersen: IX*A hókirálynő« című szép meséjét vitte mikrofon elé a házitársulat megbecsült, fiatal színészének, Győző Lászlónak dramatizálásában. A bensőséges hangulatú mesejáték megmutatta, hogy sikerrel jár, ha a mikrofon előtt még járatlan íróknak gyakorlott színészek segítenek. Erről tanúskodtak az Andersen-mese gördülő párbeszédei és rádiószerű levegője. A »Szóbeszéd ellenére« című tízperces műsor többet sejtetett, mint amennyit megvalósított. Pedig a választott téma: a MÁVAG Szerszámgyárának terven felül végzett munkája megérdemelte volna a vonzó feldolgozást. Sajnos a szerkesztő nem döntötte el, hogy milyen rádiósforma lenne a leghatásosabb: az első félpercben megszólal a riport hőse, a további nyolc percen át két színész dialogizált novella formában referál a történtekről, majd az utolsó pillanatban váratlanul megszólal a riporter is, a közlésmód egy harmadik formáját is bekapcsolva a rövid adásba. S mindezt (szokványos rádióformalizmussal) miért egy ismert operettzene szignálja, vezeti be és zárja le?! Az Irodalmi Osztály »Ma hull a hó és álom hull a hóra...« címmel magyar költők tél-esti verseiből kötött egy csokor javulót. A tél boldog és keservesen fájdalmas hangulatai elevenedtek meg az adásban Horváth Ferenc és mások sokszínű, színvonalas tolmácsolásában. Az aláfestő zenében klasszikus művek elkapott dallamfoszlányai helyett szívesebben hallgattunk volna néhány téli dalt — teljes egészében. — ez egy K Ör?i spáte Ady Endre: Összes Prózai Művei II. Ady publicisztikája, lob°gó —£—i--------------z— szenvedélyű cikkei, gnosszái, harcos tanulmányai, napi eseményeket kommentáló pamfletjei elválaszthatatlan részét alkotják életművének. Ugyanazon felháborító és elítélendő valóság, ugyanazon nagy szenvedély szülte őket, amely nagy verseit létrehozta. Ez okozza, hogy ha a mai olvasó kezébe veszi ezeket az írásokat, nemcsak irodalomtörténeti érdekességként lapozza végig a Nagyváradi Napló hasábjairól összeszedett cikkeket. Kitűnő olvasmányt, izgalmas kordokumentumot is kap. Az Összes Prózai Művek második kötete Adynak 1901 májusa és 1902 februárja között írt cikkeit gyűjti egybe. Rendkívüli szenvedéllyel, élesen és keményen támad e kor konzervatív politikusai, az egész úri Magyarország ellen. A hivatalos irodalom és újságírás az ezeréves Magyarország jólétét, megingathatatlanságát zengi — de Ady s radikális társai másról imák: a nagyváradi kanonoksor papjainak zsírbafulladt elpuhultságáról, a bihari Tiszák konzervatívizmusáról és választási manővereiről, a népellenes nemzetiségi uszításról, emberi tragédiákról, a városi munkásság nyomoráról. Egyik cikkét ezzel a mondattal kezdi: »Széll Kálmán úr, Magyarország miniszterelnöke, vagy nagyon rossz, vagy nagyon naiv ember.« E »liberális« korszak különös ellentmondása, hogy ilyen cikkekre készteti a legtovább látókat, ugyanakkor lehetővé teszi számukra e hang publicitását, e hangot, amely már a forradalmi mozgalmakat készíti elő. Ady előbb volt kitűnő újságíró, mint nagy, vagy akár jelentős költő. 1899 és 1904 között írt cikkeinek élményanyaga és nagy indulatai érlelték meg az »Új Versek« remekeit, ez a hevület és hangtalálás érett versekké, új időknek új dalaivá. Mert ezek az írások messze túlmutatnak az újságírói munka átlagán. S Ady legtöbb írásának maradandóságát éppen az adja meg, hogy a szürke napihírekben többet lát, mint magát az eseményt. Legjobb cikkeiben — s ezek teszik ki a kötet zömét — általánossá emelkednek a napihírek, a mindennapi jelenségek. S ennek két oka van. Egyrészt a fiatal költő rendkívüli politikai tisztánlátása, az a képessége, hogy látszólag jelentéktelen tényektől a nemzet sorsproblémáihoz jusson el. Az igazi újságírásnak mindig is ez volt a módszere — az olvasó életével összefüggő, annak perspektívájából érthető s felfogható, természetes tények általánossá növesztése, összekapcsolásuk a nagy politikai s emberi kérdésekkel. Másrészt pedig az a hallatlan szenvedély, mely majdnem valamennyi írását átfűti, az a poétái felfokozottság, amely hitelüket, meggyőző erejüket alátámasztja. Ezeknek az éveknek során alakul ki Ady sajátos, új, rendkívül gazdag, lüktető stílusa, amely majd verseiben éri el a csúcspontot. De a cikkekben felismerjük már az új nyelv elemeit, Ady sajátos szókapcsolásait, mondatszerkesztését. Köszönet Földessy Gyulának és munkatársainak az első két kötetért. Földessy azt írja az utószóban, hogy a hat kötetre tervezett sorozat előreláthatóan két vaskos kötettel meg fog nőni — s ennek nemcsak a tudományos kutatók és az irodalomtörténészek örülhetnek, hanem az olvasóik is. Mert ha van is jelentéktelen, csupán napi érdekességű, s csak Ady fejlődésének szempontjából figyelemre méltó írás a második kötetben — a mű jó része olvasmány is. E rövid ismertetésnek nem lehet célja, hogy a második kötetet olyan filológiai felkészültséggel elemezze és bírálja, mint ahogyan Komlós Aladár tette az elsővel. Csupán a közönség figyelmét kívánja felhívni Ady prózai írásaira. Örömmel vennék, ha a cikkek s tanulmányok után az Akadémiai Kiadó sort kerítene Ady összes leveleinek kiadására is. A gazdag és alapos jegyzetanyag nagy kortörténeti anyagával megkönnyíti a cikkek megértését, világossá teszi Ady utalásait s célzásait. Réz Pál TIHANY Színes, magyar tájfilm Írta is rendelte: BASILIDES ALBIS Fényképezte : SOMLÓ TAMÁS Zene: PATACHICH IVÁN ★ Az Egy millió fontos bankjegy című angol film KÍSÉRŐMŰSORA bemutatásra kerül január 5-től