Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)

1956-01-01 / 1. szám

Mire emlékszel még, Mezőberény?... EMLÉKEZÉSEKET GYŰJT ? — kérdezte Hegedős Margit, az egyik mezőberényi általá­nos iskola tanítónője — itt Mezőberényben? Nézze, én itt születtem, negyven éve tanítok ebben a községben, amelynek a helyi törté­nelme érdekel, ismerem. Nekem elhiheti, hogy Petőfire vonatkozó emlékezéseket már nem talál. Ami volt, azt feldolgozták. Régen. Ezek életrajzi tények, iskolákban tanítjuk. Új nincs, egy sincs. Higgye el... Látom, nem hiszi. Nem hittem. Valami fogadásfélét is kötöt­tem ezzel a faluszerte népszerű, őszhajú, fia­talos arcú pedagógussal, hogy mezőberényi há­rom napom alatt — ennyi időre küldött ki a Magyar Irodalomtörténeti Társaság — leg­alább harminc népi és családi emlékezést gyűjtök ebben az emlékektől üres faluban. Üzenem Hegedős Margitnak, hogy a fogadást elvesztettem. Csak huszonnégyet gyűjtöttem. Mint a bányász a mesterségével, úgy va­gyok az emlékezések gyűjtésével: ha nehéz kenyér is a kenyerem, szép, szeretem, meg­szoktam. 1924-ben, diákkoromban, jegyez­tem le az első Petőfi-legendát... Ez itt Mezőberény, a békési óriásfalvak egyike, tizenötezer lakosával, beláthatatlan piacterével, a századfordulós, túlméretezett községházával. — Itt volt a régi ház, az öreg Petrics Sá­muel csizmadia háza — mondja Fontosan Ádám — a mai tanácsháza helyén. 1900-ban bontották le a Petrics-házat, de úgy, hogy nyoma se maradt, még egy árva fénykép sem. . Galló Páltól, egy igen öreg berényi paraszttól hallottam, a szeszfőzdében mesélte el — vagy 30 évvel ezelőtt —, hogy itt látta Petőfit, a piactéren. Samuval, a Petrics susz­ter piktor­ fiával­ rohantak át a piactéren, igen jókedvűen, szelesen. Elől szaladt a Pet­­ricsék rokongyereke, a Petőfi, csizmában, szűk magyarnadrágban, nyomában a fiatal Petrics, mindkettőjüknek összehajtogatott papírok, könyvek voltak a hónuk alatt. Az ott a piactéri templom, mi csak német temp­lomnak hívjuk, arrafelé mentek — mondta Galló Pál —, valami «­kört volt ott régen a templom közelében, ott csináltak komédiát a népnek a barátaikkal. Színészeknek öltöztek. »... Belőle úgysem lesz egyéb, komédiás­nál­“ — mondta róla Salkovics Péter, az ostffyasszonyfai nagybácsi, a savanyú inzsel­lér. Ez a mezőberényi színielőadás még 1842 őszén volt, a boldog ősszel, amikor a 19 éves költő a jószívű Petricsék vendége volt. Meg­ható, milyen jól emlékezik a nép. A két rokongyerek valóban fellépett egy odavető­dött színtársulat előadásán.­­A peleskei nótá­riusában játszottak: Orlai volt Zajtai, Petőfi Baczur Gazsi. Galló Pál bizonyára jelmezben látta őket, amint az előadásra futottak. — Za szeje tu tento tulak — szisszen felém a mondat. Nem értek szlovákul, de megérzem benne a rokonok gyűlöletét. Salkovics Sámuel és neje beszéltek az ablaknál, amikor a mé­száros fia elrohant a házuk előtt »felleghaj­tó­jában*».. . — Mi az a tulak? — Jöttment — mondja Kiss Józsefné, aki Salkovics­ unoka, a nagyanyja Salkovics Julis volt, Sámuel leánya — »megint itt van ez a jöttment«... — Így nevezték Petőfit? — Igen. Nagyanyám mondta, aki már na­gyocska lány volt, 11 éves, amikor Petőfi itt járt. A szülei vagyontartó, gazdag emberek voltak, félig szlovákok, félig magyarok, oda­haza többnyire amolyan békési szlovák nyel­ven társalogtak. »Tu je ten daruban...«, ezt mondták rá: Itt van az a senkiházi... Nagy­anyám aztán csapkodta a kezét, amikor én az iskolában — bizony már ötven évvel ezelőtt — Petőfi-verseket tanultam. Hogy mi lett ebből a tulak­ból, ebből a daraban­ból! Meg a barát­jából, a Petrics-fiúból, abból Orlai Petrics Soma lett, a festőművész. Sohasem nyüstöltek bőrt, nem vontak gyalűt, csak komédiáztak, verseltek és tessék. .. Nagyanyámék ezt sohasem tudták megérteni; a szülei Petries Somát is csak úgy emlegették, hogy »faki cselem cslovek«, olyan ember... Nem szer­zett vagyont. — Érdekes. És ezt a családi emléket soha­sem mondta el? — Hát kérdezték? ... ALIGHA KÉRDEZGETTÉK eddig Kollár Margitot is, hogy mit tud. A költő mezőberényi barátjának, Bonyhai Benjáminnak a rokona, 77 éves. »Petőfi az Őkertbe járt ki sokat a ba­rátaival, amikor itt volt« — ezt a Bonyhaiak révén hallotta —, »de ismertem is még fiatal­koromban egy parasztasszonyt, alacsony, kis zömök öregasszony volt, barna arcú, Fentné­­nek hívták; ez mesélte többször, hogy amikor még lány volt és az ókerti szőlőknél dolgo­­zott, a Petricsék vendéggyerekének, Petőfi­nek, igen tetszett. Sokszor elfutott előle, az meg kergette a szőlőutakon. Tréfásnak, jó­kedvűnek ismerte...« Kemény Pál tanító volt Mezőberényben, a testvérei, János és Mihály, a költő régi isme­rősei, a húga Greguss Ágostné. Biszkup Fe­renc őrzi a Kemény-testvérek fotográfiáit, a másik Kemény-unoka — özvegy Velkei János­­né — az egykori tanítóról beszél, a költő ba­rátjáról.­­A régi iskolában tanított, a luterá­­nus templom mellett, ma is megvan az iskola. Ott lakott Kemény­ nagyapa fiatal korában. Azt mondta, ünnepnapokon szokott vissza­gondolni azokra az időkre, mikor Petőfi a tanítói fákban járt. Sokszor időzött nála, néha a késő esti órákig is együtt voltak; köz­vetlenül az iskola mellett magasodott fel a templomtorony, annak az ablakából — az éjjeli órákban — egy nagy tülökkel el­nyújtott, furcsa melódiát fújt a harangozó, aki a sötétség leszálltától kezdve túzőrré ved­lett át. Petőfi mindig nevetve figyelt fel erre a tülökszóra, mintegy intésnek tartva, hogy ideje már hazamenni a Petrics-házba... Ha megszólalt a tülök, a költő az altató melódiát a következő szöveggel kísérte: Minden gyerek aludni menjen, Hunyja be a szemét...« Ilyenkor aztán megitták a János-áldást és elbúcsúztak. »Kemény­ nagyapa — fejezi be mosolyogva az emlékező — minket, az uno­káit is mindig ezzel küldött aludni...« Mindez 1842-ben történhetett: a szinelő­­adás, az Ókert és az esték a fiatal tanítónál. Azután jött 1849 júliusa, mikor Gyoma felől, a város előfogatán megjött utolsó berényi vendégeskedésére a költő, mellette a redős­­homlokú Júlia és a kis Zoltán. Mit tudsz erről mondani, Mezőberény? »EGY ÉJSZAKA fölkeltették dédanyámat, Balta Dánielnét — beszéli Balta János nyom­dász —, hogy adja oda Petőfi mosásban levő ingeit, úgy, amint vannak, mert hajnalban utaznia kell. Dédanyám mosott Petőfire és családjára, amikor itt voltak. Felkelt déd­anyám, szedegeti­e a száradó ruhákat, a fél­homályban bizony egyet elcserélt véletlenül: dédapám ingét adta oda helyette. Később észrevette, de akkor már Petőfiék elutaztak, Csipkár Pál vitte őket Erdélybe. Dédanyám egyre várta, hogy visszajön, de nem jött soha. Az inget dédapám, Balta Dániel, viselte el... De sokszor elmesélte ezt nagyanyám, szüleiről emlékezve...« Ez július 17-én lehetett, hajnalban, amikor Petőfi még Aradra akart menni, de eltört a kocsirúd... Gyors lehetett a készülődés, a költő a ki nem száradt ingeit nem vihette magával. Velkeiné úgy tudja, hogy Petricsné segített a bajon, a fiának,­­Somának három tiszta ingét adta oda kölcsönbe Petőfinek. Ezeket az ingeket később a Petrics-család tagjai darabokra hasogatták és szétosztogat­ták maguk között, mint ereklyéket...« Pet­ricsné Salkovics-lány volt — az egykor híres, szép Salkovics Karolin —, az egyetlen Sal­kovics, aki szerette a költőt, fiának barátját. Amikor a Münich-magtár oldalának neki­vitték a lovak az induló kocsit és a rúd dara­bokra tört, Petricsné ezt rossz jelnek vette: »Soha többé nem tér vissza« — mondta sírva. Az irodalom azóta is borzongva néz az Ugra felé tartó kocsi után, úgy látja, hogy az ekhós saraglyájában maga a halál kuporgott. Nem igaz: nem meghalni ment Erdélybe, hanem élni. Élni és harcolni, amíg lehet. Július 18-án indult el »egy szerdai napon«... * NAGYMESTER UTCA 11. Itt lakik Vieto­­risz Lajosné, özvegyasszony, övék volt va­laha egy csőszkunyhó. »... Mi a kunyhót, egy fertály szőlővel együtt, Kóber Rudolfné­­tól vettük, de tudom, hogy a kunyhó régen Petries Sámueléké volt, ők építették a gyü­mölcsösükbe. Mondták az öregek a faluban, hogy Petries Sámuel nagyon szeretett ide ki­járni, meg a fia is, a Petries Soma, s vele a barátja, Petőfi. Az bizonyos, hogy amikor megvettük a fertály szőlőt, a kunyhóban a fa­lon volt felszegezve egy vastag, nagyon régi papiros, azon szénnel volt felrajzolva egy arc. Már nagyon el volt piszkolódva, de azért jól lehetett látni, hogy Petőfi arca. Dátum is volt alatta.« — Milyen dátum? — Bizony, nem tudom. Az uram borbély­mester volt, volt egy Inasunk, az egyszer tü­zet akart rakni a szőlőben és nem volt alá­gyújtása, hát levette a falról a régi papirost, azzal gyújtott alá. Az uram majd agyoncsapta érte, annyira bántotta. — Nem Pethies Soma rajzolta a képet? Nem volt ez a név ráírva? — Nem. Volt a kunyhóban egy régi-régi gyümölcsszedő létra, azon — emlékszem — két betű, bicskával vágva: P. S---­— Petries Soma? — Lehet... A létra sincs meg már, korhadt volt, szétesett... — De lehet Petries Sámuel is, a kunyhó gazdája. — Hát az is lehet. — De lehetett talán ... Elhallgatok, ránézek az asszonyra. P. S__ Sem a betűk, sem a kép sehol. Eltűnt nyom­talanul, mint a laposi kunyhó és a Petrics­­ház... Hogy mi minden nem történt, ebben az országban... Az ér megszakad, állok. Le­eresztett csákánnyal, mint a bányász. —­ Ez a régi luteránus temető — mondja Hathy Tibor, Mezőberény történésze —, ide már nem temetnek senkit, a földet művelik. Járjuk a régi temetőt, a tengeri-és krumpli­földek között dőlten fehérült egy-egy sírkő. — Vörös márvány volt — mondja Hathy —, világosan emlékszem rá ... — Ez az? — mutatok egy dőlt kőre. Ez az. Hathy előveszi a gépet, ő fényképez a szá­momra. Valamikor vörös márvány lehetett,, most fekete, töredezett, oldalra ferdülve áll ki a magas fűből, hant sehol, a sír felett utat vágtak a szekerek. A feliratot csak le­hajolva lehet elolvasni: Itt nyugszik Petries Sámuelné, Salkovics Karolina. Ez Orlai Pet­ries Soma anyja, a fiának utcája van Pesten és Mezőberényben, ahol büszkék rá. Bocsá­nat, Mezőberény, ez a sír egy hantot, egy szál virágot sem érdemel? Így nyugszik Peth­es Sámuelné, az egyetlen Salkovics, aki szerette a költőt, kendője sokáig lengett az Ugra felé tartó szekér után, a szép Karolin. Dienes András A HÉT HANGVERSENYEI GARAY GYÖRGY hegedűest­jének eseménye Bartók szóló­szonátájának kitűnő előadása volt. Garay művészete oly si­keresen győzte le a mű hallat­lan technikai és zenei nehéz­ségeit, hogy észrevétlenné tet­te azokat a hallgató előtt. (És ez az igazi, a helyénvaló, a nem öncélú virtuózitás!) A Bartók-szonáta úgy kelhetett életre, mint a bachi hangszeres többszólamúság rokonlelkű, modern megújítása. A zenei megszólaltatás bravúrja mel­lett azonban Garay nem ma­radt adósunk a mű eszmei tar­talmának kibontásával sem. Főleg a lassú tétel szívszorí­­tóan, fájdalmasan magányos monológját és a finale »ördög­­motolla«-szerű száguldását idézte fel tökéletesen. A többi szám (Händel és Schubert szonátái, Paganini, Szymanowski és mások ki­sebb darabjai) nagy sikerében méltán osztozott Garayval a nagyszerű zongora­partner, Hajdú István. Az ő kísérő­művészete nemhogy meleg méltatást, de valósággal elő­adóművészet-esztétikai tanul­mányt érdemelt FISCHER ANNIE párizsi és moszkvai hangversenyek után jelent meg a Zeneakadémia har­gversenydobogóján. Az elő­adásában már sokszor meg­csodált Beethoven: Appassio­­nata szonáta­, és Schumann. Karnevál-tolmácsolások mellett világhírű művésznőnk két Mozart-művet játszott: az F-dúr szonátát s az C-dúr fan­tázia és fugár. Ez utóbbi —ná­lunk szinte teljesen ismeretlen — mű monumentális, bachi felépítését és Schumann kar­neváli arcképsorozatát tökéle­tesen, élményszerűen játszotta. A karnevál színeinek, az egyes alakok jellemzésének, az egész sürgés-forgásnak felidé­zése Fischer Annie művészeté­nek egyik csúcspontja, talán az egész világon egyedülálló in­terpretálás. A művésznőn azonban ezen az estén a fáradtság bizonyos jelei is mutatkoztak. Kár, hogy ez a fáradtság — és az ebből fakadó idegesség — néha ép­pen a zeneileg exponált he­lyeken lépett fel (például: Appassionata I. tétel).­­ A hangverseny azonban így is az idei koncertévad nagy esemé­nyei közé tartozik. A közönség lelkes, ünneplő tapsait Fischer Annie egy-egy Chopin- és Beethoven-művel viszonozta. Várnai Péter Kisfaludi Stróbl Zsigmoy­ nagysikerű moszkvai kiállítása alkalmából a szovjetunióban járt, ő megmintázta Kliment Jefremovics Vorved­ovnak, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége elnökének portréját. A kitűnő alko­tást, amely a VI. Képzőművészeti Kiállítás anyagában is szerepel, a művész a magyar kormánynak ajánlotta fel. A kiváló államférfinak, a magyar nép nagy barátjának szobrát méltó helyem fogják elhelyezni A RÁDIÓ MŰSORÁBÓL a gyermekrádió Andersen: IX­­*A hókirálynő« című szép meséjét vitte mikrofon elé a házitársulat megbecsült, fiatal színészének, Győző Lász­lónak dramatizálásában. A bensőséges hangulatú mese­játék megmutatta, hogy siker­rel jár, ha a mikrofon előtt még járatlan íróknak gyakor­lott színészek segítenek. Erről tanúskodtak az Andersen-mese gördülő párbeszédei és rádió­­szerű levegője. A »Szóbeszéd ellenére« című tízperces műsor többet sejtetett, mint amennyit megvalósított. Pedig a válasz­tott téma: a MÁVAG Szer­számgyárának terven felül végzett munkája megérdemelte volna a vonzó feldolgozást. Sajnos a szerkesztő nem dön­tötte el, hogy milyen rádiós­forma lenne a leghatásosabb: az első félpercben megszólal a riport hőse, a további nyolc percen át két színész dialogi­­zált novella­ formában referál a történtekről, majd az utolsó pillanatban váratlanul meg­szólal a riporter is, a közlés­mód egy harmadik formáját is bekapcsolva a rövid adásba. S mindezt (szokványos rádiófor­malizmussal) miért egy ismert operettzene szignálja, vezeti be és zárja le?! Az Irodalmi Osztály »Ma hull a hó és álom hull a hóra...« címmel magyar köl­tők tél-esti verseiből kötött egy csokor j­avulót. A tél boldog és keservesen fájdalmas hangula­tai elevenedtek meg az adásban Horváth Ferenc és mások sok­színű, színvonalas tolmácsolá­sában. Az aláfestő zenében klasszikus művek elkapott dal­lamfoszlányai helyett szíveseb­ben hallgattunk volna néhány téli dalt — teljes egészében. — ez e­gy K Ör?i­­ spáte Ady Endre: Összes Prózai Művei II. Ady publicisztikája, lob°gó —£—i--------------z— szen­vedélyű cikkei, gnosszái, har­­cos tanulmányai, napi esemé­nyeket kommentáló pamflet­­jei elválaszthatatlan részét alkotják életművének. Ugyan­azon felháborító és elítélendő valóság, ugyanazon nagy szen­vedély szülte őket, amely nagy verseit létrehozta. Ez okozza, hogy ha a mai olvasó kezébe veszi ezeket az írásokat, nem­csak irodalomtörténeti érde­kességként lapozza végig a Nagyváradi Napló hasábjai­ról összeszedett cikkeket. Ki­tűnő olvasmányt, izgalmas kordokumentumot is kap. Az Összes Prózai Művek második kötete Adynak 1901 májusa és 1902 februárja kö­zött írt cikkeit gyűjti egybe. Rendkívüli szenvedéllyel, éle­sen és keményen támad e kor konzervatív politikusai, az egész úri Magyarország ellen. A hivatalos irodalom és újság­írás az ezeréves Magyarország jólétét, megingat­hatatlanságát zengi — de Ady s radikális társai másról imák: a nagy­váradi kanonoksor papjainak zsírbafulladt elpuhultságáról, a bihari Tiszák konzervatíviz­musáról és választási manő­vereiről, a népellenes nemze­tiségi uszításról, emberi tra­gédiákról, a városi munkás­ság nyomoráról. Egyik cikkét ezzel a mondattal kezdi: »Széll Kálmán úr, Magyarország mi­niszterelnöke, vagy nagyon rossz, vagy nagyon naiv em­ber.« E »liberális« korszak különös ellentmondása, hogy ilyen cikkekre készteti a leg­tovább látókat,­­ ugyanakkor lehetővé teszi számukra e hang publicitását, e hangot, amely már a forradalmi moz­galmakat készíti elő. Ady előbb volt kitűnő új­ságíró, mint nagy, vagy akár jelentős költő. 1899 és 1904 között írt cikkeinek élmény­anyaga és nagy indulatai ér­lelték meg az »Új Versek« remekeit, ez a hevület és hangtalálás érett versekké, új időknek új dalaivá. Mert ezek az írások messze túl­mutatnak az újságírói munka átlagán. S Ady legtöbb írásá­nak maradandóságát éppen az adja meg, hogy a szürke napihírekben többet lát, mint magát az eseményt. Legjobb cikkeiben — s ezek teszik ki a kötet zömét — általánossá emelkednek a napihírek, a mindennapi jelenségek. S en­nek két oka van. Egyrészt a fiatal költő rendkívüli politi­kai tisztánlátása, az a képes­sége, hogy látszólag jelenték­telen tényektől a nemzet sors­problémáihoz jusson el. Az igazi újságírásnak mindig is ez volt a módszere — az ol­vasó életével összefüggő, an­nak perspektívájából érthető s felfogható, természetes té­nyek általánossá növesztése, összekapcsolásuk a nagy poli­tikai s emberi kérdésekkel. Másrészt pedig az a hallatlan szenvedély, mely majdnem valamennyi írását átfűti, az a poétái felfokozottság, amely hitelüket, meggyőző erejüket alátámasztja. Ezeknek az éveknek során alakul ki Ady sajátos, új, rendkívül gazdag, lüktető stílusa, amely majd verseiben éri el a csúcspontot. De a cikkekben felismerjük már az új nyelv elemeit, Ady sajátos szókapcsolásait, mon­da­tszerkesztését. Köszönet Földessy Gyulá­nak és munkatársainak az első két kötetért. Földessy azt írja az utószóban, hogy a hat kötetre tervezett sorozat elő­reláthatóan két vaskos kötet­tel meg fog nőni — s ennek nemcsak a tudományos kuta­tók és az irodalomtörténészek örülhetnek, hanem az olvasóik is. Mert ha van is jelentékte­len, csupán napi érdekességű, s csak Ady fejlődésének szem­pontjából figyelemre méltó írás a második kötetben — a mű jó része olvasmány is. E rövid ismertetésnek nem lehet célja, hogy a második kötetet olyan filológiai fel­készültséggel elemezze és bí­rálja, mint ahogyan Komlós Aladár tette az elsővel. Csu­pán a közönség figyelmét kí­vánja felhívni Ady prózai írásaira. Örömmel vennék, ha a cikkek s tanulmányok után az Akadémiai Kiadó sort kerítene Ady összes le­veleinek kiadására is. A gazdag és alapos jegyzet­anyag nagy kortörténeti anya­gával megkönnyíti a cikkek megértését, világossá teszi Ady utalásait s célzásait. Réz Pál TIHANY Színes, magyar táj­film Írta is rendelte: BASILIDES ALBIS Fényképezte : SOMLÓ T­A­MÁ­S Zene: PA­TACHICH IVÁN ★ Az Egy mill­ió fon­tos bankjegy című angol film KÍSÉRŐM­ŰSORA bemutatásra kerül január 5-től

Next