Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 9. szám
ecsetvonást, amely az évszak tökéletes jellemzését hordozza: a lila reflexeket, a szőlőkarók ütemes rendjének képi ritmusát, az árnyékok építő szerepét. Pedig mindez benne van az első felrakásban, s milliméteres átalakításokkal kerül helyére. A természeti és képi valóság összhangját teljes odaadás, különös átlényegülő képesség biztosítja. A jelenségekhez sohasem közeledik impresszionista módon, előbb önmagában rendezi el azt, amit a látványból rögzíteni kíván. A valóság inspiratív motívumai benne élnek, ezért foglalkozik gyakran ugyanazon téma finom variációival, fokozásával. A tanyasi ember minden mozdulata érdekli: a lovak körül sürgölődő, a favágó, a permetező, vagy hazafelé bandukoló paraszt, a bátyus terheket cipelő asszony, a présházak, kutak, istállók között zajló kis világ hallgatag munkás népe. Azelőtt inkább Nógrád és a Felvidék telítette élménnyel, mostanában a messzi gyerekkor frissen fellobbanó emlékei viszik magukkal Békéscsaba környékére. A múlt év elején súlyos betegséggel került kórházba, egy esztendeig kellett küzdeni az életéért. Fájdalmakat tűrő kétségbeesett harca a festőé volt, aki ötvenhatévesen — egy sereg kitűnő alkotás gazdájaként is — úgy érezte, hogy keveset valósított meg terveiből. Azzal vádolta magát, amit még nem festett meg. A gyógyulással párhuzamosan az élethez tapadó energia átalakult, az egykori látványok és emlékek leltári pontosságú felmérését hozta létre. A lelki regenerálódás előbb történt meg, mint a fizikai, és a mozdulatlan fekvésre ítélt ember megszámlálhatatlan képet halmozott fel tudatában. Később ezeket rajzokban, színes kép tervekben jegyezte fel. Az elkeseredés, hogy nem járhatja többé a hazai tájat a megszokott tempóban, kiélesítette megfigyeléseit visszafelé az időben, a felfokozott fantázia rég eltemetett jeleneteket sodort felszínre, így történt, hogy félév alatt egy gyűjteményre való remek képet festett. Új munkái a korábbi periódusok legjobb erényeit hasznosítják. Éles stílusváltozásról nem beszélhetünk, de festői mozdulata az átélt események súlyával nehezedve más irányba fordult, a meghitt és bensőséges motívumokat simogató kéz megvonaglott. A tartalmi és formai elemek belső fojtottságával, felszín alá nyúló, lényegbe markoló szenvedéllyel a hétköznapi események fontos jelentését kívánja feltárni. Felfedezte a cselekvésben a természettel való ősi viszony igazságát, a munka kötelező mozdulatainak életfenntartó titkát. A szorongás, a fizikai megpróbáltatás nem a tudatalatti bizonytalanságba taszította, hanem a külső és belső világ szintéziséhez vitte közelebb. A világos, tiszta színek és a dinamikus, görcsös formák furcsa ellentéte megrázó költőiséget hord magában: a legjelentéktelenebb témában is hitet tenni az élet mellett. E nyugtalanító sürgősségben az új formák kipróbálása sem tűr halasztást, a türelmetlenség és a mozgásbeli korlátozás új élet- és festőstílust diktál. Udvaron Dans la courta deppe