Művészet, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1969 / 2. szám

BOCZ GYULA PLASZTIKÁI A képzőművészeti gyakorlatnak abból a két szélsőséges alapállásából, amely egyrész­ről az intellektuális élmények fontosságá­hoz ragaszkodik inkább, másrészről pedig, amely a spontán anyagalakítási ösztönök­nek enged nagyobb teret, az utóbbit tar­tom szimpatikusabbnak. Azért, mert az intellektuális élmények rendszerint anyag­­szerűtlenek, maguk akarnak közléssé válni. Az ilyen alkotó igyekszik elkerülni a képző­­művészeti kifejezés anyagban rejlő buktatóit, tehernek véli azokat, s előkelő fölénnyel eltekint az anyagok természetének mélyebb megismerésétől, s végsősoron már nem is alakítja az anyagot: rendezi csupán, s ma­gukat a tárgyakat állítja valamiféle jelentés­be. Az anyagoktól ösztönzött alkotó azon­ban folyton érintkezésben, korresponden­ciában van velük és ezekből az érintkezé­sekből oly bensőséges kapcsolat születhetik a műben, amely olykor még a szív lükte­tését is emlékező dialógus részesévé tesz bennünket. Nekünk valóbb, emberibb té­nyeket közöl az ilyen tartalmiságú mű, mint a valóságot a személyiség és külvilág ellen­tétére élező intellektuális alkotó véleménye. A társadalmi és személyi egyezés és rend lehetőségét a spontán módon alkotó képző­művész a természeti és emberi egyezések­ben mutatja meg. Mindezeket nem Bocz Gyula dicséretére hozom fel, csupán munkássága jellegére és lehetőségére utalok velük. Bocz Gyula többféle mesterségben járatos: vasöntő, géplakatos, villanyszerelő szakvizsgákkal ren­delkezik. Üzemben dolgozik, napi elfog­laltságából következően tehát inkább a fémekhez lenne több köze. Mégis amikor gyerekkorától őrzött hajlamának és érdek­lődésének engedve szabad idejében raj­­zolgatni, majd formálgatni kezdett először a fa­anyaghoz nyúlt: portrékat, ember ala­kokat, figurákat faragott fába, s aztán min­tázni kezdett. Feltárult előtte az emberi test szépsége, de feltámadt formáinak bo­­nyodalmassága is. Látta, hogy a nyak, a törzs, a végtagok kapcsolódása mennyi for­mai újságban gazdag, igézetébe került ennek a gazdagságnak. Lemondott az egész ala­kos szobrok, a teljes emberi organizmus formálásáról, hogy a részek formai szépsé­gét jobban megismerje, hogy értelmével tel­jesen bejárhassa azokat, hogy aztán maga is újraalkothassa, értelmezhesse majd az anyagokban. E célból a fa anyagról a kő anyagra tért át — mert az nagyobb ünne­pélyességet ad a bensőséges tartalmiságú formáknak. De az új anyagban aztán már nem csak az emberi test volt ábécéje, ha­nem a természet jelenségei is: hegyek, völ­gyek, barlangok, folyóvizek, erdőségek —, s majd a mikro­világ fura, különös ábrái. Ha ezekből az inspirációkból készült mun­káit nézzük, úgy tetszik, mintha Henry Moore szobrait utánozná. De másodrendűek az így szerzett tanulságok. Nem ezektől tanul, nem ezekből alkot, vagyis csinálja amit csi­nál, mégha emlékszik is munka közben egy némely így látott formai jelenség izére. Nem a példa serkenti munkára. Sokkal inkább egy-egy talált kő amorfitása, helyesebben az amorfitás megszüntetésének lehetősége, az, hogy éppen valamit kell csak alakítania a talált kövön, hogy az neki tetszően organi­kussá változzon. Bocz Gyula Pécsen él, s a Mecsek, a közeli, vagy a távoli hegyeket járó útjai során talált termésköveken — melyeket a természet alakított olyanokká — mintegy tovább folytatja a természet munkáját, de most már a maga mértéke szerint. Kiveszi őket az eruptív vagy monoton erők hatása alól s a maga rendképzetével, harmónia igé­nyével szerzi meg, ebbéli lehetőségüket, s oldja fel idegenségüket. Minden anyag­alakító tevékenységével a harmóniára törek­szik tehát ez a fiatal munkásszobrász. Bocz Gyula 1937-ben született Pécsen, munkásságára szülővárosa is felfigyelt. A fiatal pécsi képzőművészek 1963-ban meg­hívják kiállításukra munkáit, a következő évben a Baranya megyei képzőművészek kiállításán is helyet kapnak plasztikái. 1965-ben a Baranya megyei tanács egyhó­napos alkotói szabadságot és ösztöndíjat nyújt számára. Majd kamara kiállításokon vesz részt. 1966-ban rendeződött munkáiból az első önálló kiállítás a pécsi József Attila művelődési házban. Az első Kisplasztikai Biennálén több munkája szerepelt, közü­lük egyik az ugyancsak Pécsen tartott Játékfilm­szemle fődíjaként adományozódott a győztes film alkotójának. S ő is meghívást kapott a Baranya megyei tanácstól 1968-ban a Siklósi Képzőművészeti Symposionra. Két nagyméretű kőkompozíciót faragott a Symposion egyhónapnyi ideje alatt, melyek formai értékeikkel jól megállnak a céh­­belesek munkái mellett. Az itt készült job­bára figurális művek közül méretével is kitetszik organikus kompozíciója teremtett lyukaival és a térbe formált átfordulásai­val. S a hegyek között is önmagáért megálló sziluettjének finom rajzával pedig a jó mulatságról ad hírt szemlélőjének. Termé­szeti formákat ünneplő, s emberhez szóló ez a mű — az emberhez szól, s nem az emberről. Az ember, testi formáival is a természet legcsodálatosabb, legszebb orga­nizmusa. Ez volna tehát a cél. Ezt érzi Bocz Gyula is, de azt is jól, hogy üres spekulatív formákkal nem illik az emberről szobrot formálni, a plasztikát pedig érlelni kell. Kovács Gyula

Next