Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám
Mű és közönsége 20 egy bábu aki nem más, mint maga Bartók, higgadtságával, nyugalmával, szelídségével, szigorával és nagykabátjával. Egy alkotó ember, aki tudja, mi a feladata, és mivel volt hozzá elegendő - zseniális - tehetsége, és volt akaratereje is, megtette azt, amit meg akart tenni. Egy ember, akinek végre volt erkölcsi tartása, akivel kapcsolatban így utólagosan nem kell magyarázgatni semmit, akinek életpályáján nincsenek, nem maradhattak furcsa, homályos, szürke foltok - ahogy ezt a visszaemlékezésekben hallhatjuk és olvashatjuk manapság lépten-nyomon. Eddig rendben is volna, e fokon vitatkozni csak a plasztikai problémák megoldásának milyenségén lehetne. Például (a felületkezelésen túl) a vállra vetett nagykabát által szerencsétlenül kialakultmeghatározott, átgondolatlan és megoldatlan alakkörvonalon. De felbukkan itt (is) egy lényegesebbnek ítélhető tényező: Bartók Béla bábuja mellett megjelenik a keretelő elem mint járulékos elem; az architektonikus elem - ezúttal egy skizofrén harangláb formájában, amelyen ott függ a távoli tájak harangszava, amelyen meglendíti az egykori tovasodródott csordák hollétét jelző kolompszót a kósza szél. (Szándékos képzavar.) Ez a-most népieskedő pózban tetszelgő - keret már jó ismerősünk, Schaár Erzsébet tihanyi Tudósoké,ná kelt (mindjárt szintézist jelző) életre, hogy folytassa útját (megtört ív formájában) Varga Imre budapesti Károlyion, ismétlődjék Kiss István mátészalkai Szabadság-szobrán, és itt, Somogyi Bartókján. De amíg Schaárnál az architektonikus elemek az alakokkal egyenrangú formálásúak, hangsúlyúak és jelentésűek, addig Vargánál már az alak és a megszakított ív különvált, csak jelentésükben összekapcsolódó. E Bartóknál viszont a keret már csak illusztratív. Egy Bartókot ábrázoló, Bartóknak emléket állító szobornak ugyanis - úgy vélhetjük - nem e tendencia - a bartóki életmű alapanyagának, a forrásának kiemelése lenne az elsődleges célja. Néhány évvel ezelőtt Németh Lajos hivatkozott Fülep Lajosra egy, a népművészet és a kortárs művészet kapcsolatát elemző interjúsorozatban: „A népművészet befejezett stílus, és megvan a veszély, hogy a hozzá visszanyúlás csak reflektált művészetet eredményez." Az idézett gondolat illusztrációja Budapest ezen új Bartók-szobra. A szobrot eleddig csupán a fő nézetből szemléltük, vizsgáltuk. Ha körbejárunk, akkor győződhetünk meg a szobrászati, az építészeti és a tárgyi elemeket halmozó kompozíció zavaró, eklektikus hatásáról. A hátsó nézetből láthatjuk azt is, hogy a keret és rajta a függők szinte agyonnyomják az alakot, ahelyett, hogy kiemelnék. Különben is, miért kell egy épületekkel szegélyezett park, egy természetinek nevezett környezet kellős közepén egy plasztikai formát architektonikus elemmel megterhelni? Megkapta már szobrát a magyar művészet nagyjainak legjava: Ady Endre, Radnóti Miklós és József Attila, Csontváry Derkovits és Egry József, Kosztolányi Dezső és Simon István, Kodály Zoltán és Bartók Béla (ők ketten szólóban és párosban is) - némelyikük több példányban, más és más helyszínen, pózban, anyagban, formában. A sort még tovább is folytathatnánk. Bartók a közelmúltban kapott szobrot egykori villájának kertjében és Dunaújvárosban is, Kodállyal együtt. A Duna-parti József Attila-szobát, kritikusa - Rózsa Gyula - cáfolhatatlannak tűnő megítélése szerint: __a mindenkori magyar köztéri kompromisszum emlékművé"-vé vált. E kritikusi megjegyzést - kissé átalakítva - ismét alkalmazhatjuk: az új Bartók-szobrot a mindenkori magyar köztéri á kompromisszum emlékműveként értékelhetjük, tarthatjuk számon. Azért is, mert az a jelképteremtő erő, amit Somogyi műveinek egyik elemzője , Csorba Géza a szobrász egyik legfőbb erényeként említ, itt már görcsös illusztrativizmusba fullad, és a megvalósult alkotást nem az átélés, hanem csak a rutin fogja egybe, formai kimunkálásában pedig a magyar szobrászok közkézen forgó sablonjainak és Somogyi korábbi eszköztárának, a jól bevált elemeknek felületesen elegyített keveréke. Búcsúzóul még bekukucskálunk az üres kabátujjakba, és elgondolkozunk a magyar emlékműszobrászat nagykabát-megoldásain, analógiák után kutatva emlékezetünkben... Aztán villamosra széltünk, irány: a kiindulási pont. A szerelvény indul, a piszkos üvegen keresztül még visszapillantunk a parkra. Láthatjuk, hogy Kosztolányi még mindig a semmibe néz, s hogy ott, távolabb a kacsák kievickéltek a nádasból a nyílt víztükörre, még egyszer regisztráljuk, hogy a Bartók-szobor kerti utak, padok és bokrok, fák közé, zöld gyepszőnyegre települt. És amikor a szobornak így - egy kis távlatot teremtve - a méretei összezsugorodnak, akkor döbbenünk rá, hiszen ez tulajdonképpen csak egy kisplasztika. Mire kétségeinket összegző jellegű és számon kérő hangvételű kérdésekké formálhatnánk, jól ismert szobrokkal terhelt útvonalunkon már átértünk Pestre. Wehner Tibor – Sóváry János: József Attila 1965 10 Csorba Géza: Bartók Béla 1948 11 Illés Gyula: Antifasiszta emlékmű (kivitelezés közben) (fotók Somfai) 10 9 11