Illés Árpád kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítóterme, Budapest, 1967)

Illés Árpád mostanában lép életének hatvanadik esztendejébe (1908. május 20-án született). Korára nézve tehát nem fiatalember már. Ha azonban művészetét tekintjük a maiak, a „fiatalok” közé kell sorolnunk. Természetesen nem azért, mert ez még csak második önálló kiállítása (az elsőt 1963-ban láthattuk a Fényes Adolf teremben) — ez inkább rajta kívüliek rovására írandó —, hanem mert, létezésének nem könnyű körülményei között, ma is töretlen energiával alkot és — két kiállításának összevetése is igazolja — képes festőegyéniségének tovább-bontására, piktúrájának, gazdagítására és megújítására. Ez a szemre nem kemény fizikumú ember, heti 24 órában rajzot tanít 9—14 éves gyerekeknek, kemény pedagógusi munkával (s ez tudjuk, nem csupán 24 óra törődést jelent), hogy azután — jórészt éjszaka is —, egyedül a festésnek élhessen, csaknem minden reménye nélkül annak, hogy ezzel is emelhet valamit életének színvonalán. Az ilyesmit csak a maguk művészi elhivatottságát — olykor felmerülő kételyeik ellenére — égetően érzők, a maguk művé­szetbeli igazáért fanatikusan harcolók tudják vállalni. Illés Árpád mélységesen szereti — érzi — a zenét, és mindazt, ami zenei. Amikor festeni kezd, lemezjátszóján egymás­után szólaltatja meg a muzsika nagyjait, régieket és újakat egyaránt. A zene, nyilván, a mindennapi nem-alkotó munka fáradtságának oldását is szolgálja, mindenekfelett azonban a művészi elragadtatásnak azt az ébresztését, fokozását, kiteljesedését segíti elő, mely minden igazi alkotómunka indításához, kibontásához, teljessé tételéhez elengedhetetle­nül szükséges. Ez azonban egyáltalán nem jelent Illés művében e két művészeti ág kontúrjainak áttörésére, sajátossá­gainak összemosására irányuló valamiféle törekvést. Piktúrája tisztán tartalmazza a festészet — sajátszerűségében meghatározott — jellemző tulajdonságait: témái, a vizuális, külső-belső, valóságból valók, anyagai a festészet anyagai, eszközei a színek és a formák (a természeti tárgyi és a magateremtette formák egyképpen), gyakorolt műfajai pedig azok, melyek asszociációk keltésével közvetlenül az érzelmekre hatnak, érzelmi — s ezen túl intellektuális — örömö­ket okoznak. Akárcsak a zene — és egyedül ebben állapítható meg Illés festészetének és a muzsikának rokonsága. Illés szereti mindazt, ami zenei — említettem. Szereti tehát a költészetet is, különösképpen azt, mely szavainak dallamával, sorainak ritmusával annyira muzsikál, hogy épp úgy rokona festészetének, akár a zene. Az ilyen költészet talán több itt látható Illés kép megalkotását is inspirálta. Egyről biztosan tudok — ő árulta el —, s ez Vigasz című képe, mely Weöres Dalok Na Conxy Pan-ból című versfüzérének egyik négysorosából nőtt kongeniális festői vízióvá.

Next