Illés Árpád kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítóterme, Budapest, 1967)
E költemény címét azért is idéztem, mert egyben Illés festővé válásának indító élményére, Na Conxy Pan-álomország különös polgárának, Gulácsy Lajosnak festészetére utal. Gulácsy sajátos lírai látomásaitól érkezik el aztán a szürrealizmushoz és az absztraktizmushoz. Legalábbis ebbe a két izmus-kategóriába szokás Illés piktúráját „beosztani”, s ennek minden terhével determinálni helyét a mai magyar festészetben. Holott, ha becsületesen szembenézünk a tényekkel, amit e kiállításon Illésnek az utolsó négy esztendőben festett képei reprezentálnak, be kell vallanunk, hogy nála a szürrealizmus és az absztraktizmus fogalmának pejoratív indulatú használata egészen értelmetlen, tehát tarthatatlan is. A szürrealizmus — egyre inkább bebizonyosodik — nem megkerülése a valóságnak, nem is valóságellenes, hanem olyan alkotó módszer, mely a „reális” részjelenségei közt „nem reális” kapcsolatok létrehozása révén a valóság rejtettebb összefüggéseit, a felületek mögötti teljesebb igazságot képes feltárni. Az absztraktizmus pedig — bizonyos rokonságban az előbbivel — olyan alkotómódszer, melynek produkciója egyáltalában nem tagadása a valóságnak.