Ambrus Éva kerámikusművész (MÉSZ székház, Budapest, 1970)
A radikális és gyors változások zaklatott időszakát éltük és éljük át mi mindnyájan, akik a XX. században születtünk. Mennyi mindenért lelkesedtünk és fáradoztunk, amelynek szinte nyoma sem maradt életünkben és környezetünkben, mintha örök újrakezdésre lennénk ítélve. Úgy tűnik, még a latin bölcsesség is elvesztette örökérvényű igazságát a mai rohanó időben: Ars longa, vita brevis? Nem, még a mai művészet sem tűnik hosszú életűnek, a mindennapi életre alkalmazott iparművészetünk végképpen nem. Pedig lennének, vannak a folyamatosságnak is értékei. ■ A nemrég elmúlt dolgok javából és igazságából nem is tud összeállni történelem, ha az alkalmazkodást követelő körülményváltozások során mindig csak az újra és az újabbra, a külső motivációkra figyelünk, és hagyjuk, hogy szinte nyomtalanul cserélődjenek ki korábbi lelkesedéseink tárgyai, a tárgyak korábbi sztárjai. Pedig lehet úgy is változni, hogy továbbra is ragaszkodunk azokhoz a tulajdonságokhoz, amelyek sajátságaink, és értéket képviseltek. ■ Ambrus Éva olyan művész, olyan keramikus, akinek munkássága immár három évtizedet ível át. A művek maguk és a róluk szóló egykori kritikák, ismertető írások sorai - amelyeket felidéznek e kiadvány lapjai is - következetességről, nyugodt folyamatosságról, az alapvető jellegzetességek, értékes sajátosságok megtartásáról tanúskodnak. A külső körülményekben pedig ugyancsak különbözik az életpályája első fele a jelenlegi másodiktól. Bár a herendi porcelángyár egykori ösztöndíjasaként jól ismerte a luxus díszítőművészet szépségeit, lehetőségeit, a főiskolai tanulmányok befejezése után, a nagyipar, a formatervezés vonzotta. 1967-től az ország legjelentősebb kerámiaipari beruházása, az Alföldi porcelángyár első tervezőinek egyike, majd művészeti vezetője volt. A Hódmezővásárhelyen töltött években számos sikeres, díjakkal is elismert edényterv született. A nagyipart végül is elhagyta, mint különböző okok miatt majd minden tervező. 1984-től saját maga teremtette, »kisipari«, kézműves műhelyben dolgozik, csupán egy-két segítséggel sokszorozva meg saját erejét. Budai otthonában, az alagsorban minden megtalálható, ami csak a fagyálló burkolatok, kerámia kutak, építészeti elemek, kerti plasztikák, vagy akár belsőtéri használati és dísztárgyak készítéséhez szükséges. A jó minőségű, importált agyag, mázak, a gipszből szakszerűen készített pozitív és negatív formák tároló helyiségei, de jut hely a kézi préselés, plasztikus díszítés gondosságot igénylő munkafázisához és magas tüzű égetésre alkalmasak a kemencéi. A kedvcsináló, ötletadó »árubemutatóként« is élvezhető, hangulatos kert, kerámia útszegélyekkel, csobogóval, színes állat és madárfigurákkal, továbbá a fényképes albumban sorakozó referencia munkák bizonyítják: Ambrus Éva ma is »designer«, szemlélete megőrizte a fiatalkorában felfedezett, ma is élő, sőt minden bizonnyal a holnap számára is fontos értékrendet. Szakterületének közelmúltja, az ezerkilencszázhatvanas, hetvenes évek művészetének eredményei, mostanra már érdekmentesen értékelhetőek. Most kellene az első mérleget készítenünk az akkori körülmények között megszülető hazai iparművészetről is, ezen belül pedig a nagy kísérletről, a magyar gyárak akkori tervezőiről és állítóm, világszínvonalú tervező munkájáról. A budapesti Iparművészeti Főiskolán akkor kiképzett, az iparba küldött fiatal művészek csapata a XX. század modernizmusának gyöngyszemeit hozta létre, még akkor is, ha nevüket nem visszhangozta a nagyvilág piaca, és nemigen jutottak el a hőn áhított végső célhoz: a jó minőség csorbítatlan és tömeges sokszorosításához. A kitűnően képzett, harcedzett formatervező iparművészeink többsége ma kényszerűségből a tömegek helyett az egyént szolgálja, az ipari sorozat tárgy helyett az egyedi műtárgyak világában alkot. A most pályakezdőknek óhatatlanul megváltozott szemléletük,felednek, vagy tudatosan mellőznek egykori