Séday Éva festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)
Léday Éva festőművésznő világa olyan alkotásokkal fogad, amelyek közérthetően emberséggel és hittel telítettek. Olajtechnikával alkotott csendéletei és tájképei mellé professzor, költő és író pasztellel készített arcmásait sorakoztatja. Két — technikailag egymástól különböző művészeti nyelven beszél, mindkét anyag biztos kezelésével (hangulatával és eredményeivel) kifogásolhatatlanul „műalkotásokat" teremt! Virágcsendéletei töretlen, élénk színeivel, rajzosan alkotott, sok hangulati elemmel telített darabok, amelyeken többször nagyszerű interieurök rejtőznek, döbbentően a mi világunkhoz tartozók. Képei szinte a robbanásig telítettek, élők és mozgalmasak, azokon ember ritkán szerepel, de mégis jelenlevőnek érezzük a művön. Beleszól a virágcsokor rendjébe, színeinek harmóniájába, a terített asztal életébe. Úgy érezzük, mintha a hollandus mesterek „nature morte”-jából tanulta volna, hogyan lehet egy csendéleten a madarak, virágok, gitár és korsó, halak, delfti porcelán, bronzok és nemes üvegek összetartozását megmutatni. Színvilágának kékjei — barnái — vöröses szemet gyönyörködtetően, egyúttal megnyugtatóan is úgy élnek a festményeken, mintha zenekarból nagyon finoman, simogatóan hallanánk a mélyhegedűt, vagy éreznénk a cselló bársonyát. Sötét kontúrok is jelennek meg szinte csak azért, hogy jobban tüzeljenek a festett virágok, öleljenek a drapériák és függönyök. Kompozícióinak logikus rendje és fegyelme van. „Kikötő"-jének fáradt, lomha vize, „Alkony”-ának kodályi világa, a „Kertekalja” bizonyíték, hogy a tájban nemcsak többet keres, de többet is ad, mint fák — házak — dombok, itt-ott emberek — állatok világát. Meri emberi méltósággal és a mai festészetünkből sokszor fájdalmasan hiányzóan úgy ábrázolni táj-megfigyeléseit, hogy Juhász Gyula sorai villannak előttük: „magyar táj magyar ecsettel”. Léday Évát az ábrázolt és az „ahogyan ábrázolt” világával csak a fiatalokhoz lehet sorolni. Osztályától el nem távolodott, emberséggel telített, élményekből mindig frissen táplált humanista , optimista művészi magatartása mindig úgy hangsúlyos, hogy a használt anyag adta nyelven teljes és egyéni stílusbiztonsággal alkotja műveit. Mikor képeit nézve egy-egy pasztell portréhoz érkezik tárlatának vándora, önkéntelenül felmerül a kérdés: aki ezzel a rajztudással, olyan kitűnő formai megoldásokkal telíti portréit, az a művész miért fest csendéletet, miért foglalkozik távlati problémákkal, miért viaskodik — még ha győztesen is — csendéletek szín- és formavilágának ábrázolásával? A festő magabiztos — majdnem túldifferenciált érzéssel teszi kartonjára az ember-arc ezernyi hegy-völgyét (mernénk topográfiát is mondani . . .) az ábrázolt nála külső és belső hű tükre annak a világnak, amelyikben és azt formálóan benn él modellje! Léday Éva krétájával eredményesen vállalkozik arcmásain arra, hogy modelljeit önnön magukkal is találkoztassa. Testi és lelki tükörkép mindegyik arcmása. Meri felfedni a keserű barázdát szájuk sarkánál, a mosoly fanyarát sem rejti, a szemek némelyike kutatva néz, vele a modell és a festőnő együtt figyelik a világ fizikai, vagy szellemi titkait. Ha a „szem a lélek tükre”, akkor Léday Éva nagyszerű felfedezőként jár modelltől-modellig, kutatva-keresve lelkiségüket, fény, vagy árnyhordozó mivoltukat. Bontogatja az érzés, vagy érzéki világuk titkait és rájövünk ekkor, hogy művészünkben a biztos rajzolón, a sikeres koloristán, avatott kezű komponálón túl egy Thomas Mann-i érzésvilágú pszichológus is rejtezik, aki alakjai mögé színes, konszonáns hátteret teremt, éppen olyant, kesernyés írói arc. A mögöttest — drapéria, vagy táj helyett — úgy teremti, mint mikor az ötvös egy csiszolt követ, vagy éppen szemnyi gyöngyöt tervezett és méltó keretébe foglal.