Éva Fischer festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1973)

Előszó Találkozásom Éva Fischer festészetével közvetlenül a II. Világháborút követő­­ időszakra nyúlik vissza, amikor a fiatal festőnő felbukkant Rómában, hogy az­után ott telepedjen le örökre. Az 1946 és 1948 közötti évekből néhány város­képére és szobabelsőjére emlékezem, amelyeken a valóság egyénítésére való makacs törekvés ahhoz az erőfeszítéshez vezette, hogy ösztönös színgazdagságát a formák körvonalainak jelszövevényébe ágyazza. Akkoriban úgy tűnhetett — és bizonyára voltak, akik úgy is gondolták, — hogy ez, a rajz szigorához való hűség kissé ódivatú egy, a kubista szintézistől elárasz­tott, vagy az absztrakt szabadságért lelkesedő világban. Most, hogy oly hosszú idő eltelt a mindenáron való újítások, az abszolút öncélú cselekvések és a való­ságtól való méltatlan menekülés deliriumos éveitől, fontosnak tartom, hogy ki­emeljem Éva Fischer e ragaszkodását a mesterség ősi forrásaihoz. 1949 körül a zenekaroknak és hangszereknek szentelt monografikus ciklusában már a végletekig hangsúlyozódik az az akarat, hogy egy képet formai létezésé­ben szigorú műgonddal azonosítva konkretizáljon. Valóban, mielőtt a motívum­ból festmény készülne, vázlatok százaival kutatja a valóságot, rögzíti a vonalak szerkezetét és minden részletet, amíg teljesen a mélyére nem hatol. Az 1949-es vásznak hosszú munka tapasztalataiból szűrődtek le és egy olyan művészi hitvallás bizonyítékai, amelyről a művésznő nem mondott le egészen érett korszakának műveiig. Az a szándék jelentkezett bennük, hogy egyensúlyba hozza a kép színeit és jelszerkezetét. Úgy hiszem, hogy ebben az értelemben a Piacok (1954) korszakát meghatáro­zónak kell tekintenünk a művésznő munkásságában és nem csak az elért ered­mények magas színvonaláért, hanem, mivel a művész létre tudta hozni a rajz mesterségének és a kromatikus szabadságnak kiegyensúlyozott kapcsolatát, ezt az igen szerencsés kapcsolatot, amely a művésznő többi alkotásában is jelen marad egészen nyelvezetének végleges kiértékeléséig. Újabb továbblépést jelent ebben az irányban az az 1960 körül keletkezett ciklus, amelyet a sorrentói fél­szigetnek és Caprinak szentelt: a rajz megosztja a teret s a lemeztelenített építé­szeti formák szakadatlan sorozatának ad életet, s erre a vázra feszül a rendkívül változatos színű burok. S ez a tapasztalat indítja majd a művészt arra, hogy megszüntesse a rajz konst­ruktív alaprétegét és megpróbálkozzon, még ha csak kísérleti jelleggel is, az absztrakt útján járni.

Next