Kokas Ignác kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1980)
tokos gacc kiállása mixernek 1503 'rber 5-1561 pruáril GINZA VILÁGA — EGY MÍTOSZ SZÜLETÉSE Vannak művészek, akik gondosan kimunkált elméleti, esztétikai apparátussal vezetik be műveiket, vannak azután olyanok, akik nem törik a fejüket spekulatív teóriákon, alkotásaik sorából — néha egyetlen őszinte szenvedély alapján — mégis egy egész világkép bontakozik ki meggyőző teljességgel, részleteiben is pontosan, hasonlíthatatlan és helyettesíthetetlen művészi eszközökkel. Ez utóbbiak közé tartozik Kokas Ignác, aki alkotói magatartásként magáévá tette a természetben, a társadalomban, az emberben szüntelenül megismétlődő küzdelmet, s errre az „egyszavas”, de egyetemes tartalmú programra alapozva önálló, organikus művészi világot épített. Külön világot, amelynek megvannak a maga sajátos arcú démonai, különös feszültségei és feloldódásai, de sem mondanivalója, sem festői inkarnációja nem független tértől és időtől, hanem nagyon is szervesen helyezkedik el korunk művészetében, és azon belül a huszadik századi magyar festészetben. Nem a semmiből született és nem egyszerre. Kokas Ignác művészetének is vannak gyökerei és pályáján fontos állomások jelölik a fejlődés útjának szakaszait. A róla szóló tekintélyes mennyiségű irodalom megegyezik abban, hogy ilyen állomás volt a Műcsarnokban 1969-ben megrendezett nagy kiállítása, amelyen nem csupán egy teljesen önálló karakterű festőt ismerhetett meg a közönség, hanem olyan művészt, aki akkor már korszakalkotó képek egész sorát tudhatta maga mögött és nem volt messze attól, hogy iskolát teremtsen a magyar piktúrában. Ebben az időben történt, hogy a festő, a szó legprimérebb, s egyben legáttételesebb értelmében is, fölfedezte magának Gintát, ezt a Fejér megyei, elhagyatott, egykori uradalmat, ahol a romantikus táj hangulata egybecsengett a régmúlt történelem, meg az emberi munka pusztuló emlékeinek üzenetével. Röviden: 1969 április közepe táján magányt keresni sétált be a ginzapusztai völgybe, s ott valami mást, mérhetetlenül többet talált és azóta az a táj úgyszólván egyetlen modellje és számos művének névadója, annyira, hogy magától értetődően Ginza korszaknak lehetne elkeresztelni ezt a periódusát. A kiállítás, amely most az 1966-os Orfeusztól egészen a legújabb festményekig reprezentálja Kokas Ignác művészetét, túlnyomó részben ezt a korszakot, az utóbbi tíz évben készült műveket mutatja be. A képek többsége címében is viseli Ginza nevét, de azok is, amelyek más névre hallgatnak — mint például a Liturgikus táj, az öngúny, az Éjszakai utazás, a Melankólia, a Sámson, a Rekviem és a legújabb, nagyméretű tabló, a Legyen béke — majdnem mind ennek az élménynek, s ennek a Gintáról elnevezett világnak a szülöttei. Mit takar tehát ez a titokzatos fogalom, amely egyetlen szó mitikus fonalával kikezdhetetlen egésszé tudja egybekötni ezeket a kozmikus határt betöltő képeket? Hol keressük az igazi Ginzát és hol vannak a határai a festő eddigi életművén belül? A kortársaikról értekező kritikusok közül sokan esküsznek rá, hogy a képzőművészek vallomásaival, saját módszerükről, szemléletükről szóló közléseikkel bíbelődni haszontalan foglalatosság, de legalábbis kritikai fenntartással kell fogadni az alkotó megnyilatkozásait; a képzőművészet világában nem a szó, hanem a mű a bizonyosság. Aragon — ha mégoly tiszteletteljes fordulattal is — nem kisebb kortársával, mint Henri Matisse-szal kapcsolatban vetemedik ilyenféle tapintatlan nyilatkozatra. Valószínűleg van ebben némi igazság, ha nem általánosítunk és ezt az álláspontot is kritikai fenntartással fogadjuk. De egy enigmatikus, szubjektív világ titkait kutatva miért ne faggathatnánk magát a művészt is — olyan művészt, aki személyes élményeiről szuggesztíven és „plasztikusan" tud beszélni, s különösen akkor, ha nála a szó meglepő pontossággal kíséri a művek mondanivalóját. Mármost Kokas, amikor Ginzáról beszél nem azt mondja, hogy a haldokló ginzapusztai táj — a berogyott birkahodályával, roskadozó hídjaival, elhagyott kőbányájával, s az egész megfogható és megfoghatatlan, romantikus-szürrealista kelléktárával együtt — megváltoztatja fel-