Magyarországi szöveges falvédők a 19. és 20. században (Fővárosi Tanács Óbuda Galériája, Budapest, 1981)
MccCstt jüüttttiiü imfele si ffalwedSnufl JEGYZETEK EGY ELGONDOLKODTATÓ KIÁLLÍTÁSHOZ AZT KELLENE FELMÉRNIÜK a felmérésekben serény elméknek, hogyan viselkedik a publikum most, az egri falvédő-kiállításon. A rajongást és ellágyulást kellene kódokba szedniük, a fölényes intellektus elnéző mosolygását, a döbbentek és kiván csiak rácsodálkozását, s főképp hatalmas és hirtelen jött dühöket. A dühök számjelének bizonyosan alszámai lennének ebben a vizsgálatban. Alig láttam olyan közönségpukkasztó, szokványt szándékosan provokáló modern kiállítást, amely ekkora indulatokat ingerelt volna, mint ez a nagyon populáris, nagyon is megszokott falvédőtömeg; a számokból és a számítógépekből, gyanítom, nem is mindig ízlésszociológiai, hanem jelző nélkül, pőrén szociológiai dühök jönnének elő, ha ezt a felmérést okosan megcsinálnák. A tegnapi falvédőszeretetünk iránti gyűlölet, a tegnapelőtti, falvédőre sem tellett állapot keltette gyűlölet, mai gyűlölet a "titokban még mindig szeretem, pedig tudom, hogy nem illik" állapotért - ezek mind variánsok lehetnének a végeredményben. A kiállításrendezőknek nem lehet könnyű dolguk. Mert ez a hevesen felejteni akaró és hevesen önigazolni akaró indulat - hallottam, láttam az egri vármúzeumban - mind ellenük, mind a kiállításuk ellen zubog. Nyilván nem az igazi okokat sorolva-értve, hanem az ízlés, netán a politikai jó ízlés vélt vehemens védelmében. A Magyarországi szöveges falvédők a 19—20. században című múzeumi kiállítás esztétikai-művelődéstörténeti gyöngyszemeiről persze van is mit mondania esztétikának, művelődéstudománynak, jó ízlésnek. A szó eredeti értelmében kápráztató az a látvány, amivé a múlt századi nagyasszonyok textilművészkedése meg az igazi paraszthimzés kispolgár háztartásokban, parasztportákon a századfordulóra, múlt évtizedeinkre eljutott, hóna alá szorítva reneszánsz remekművek törmelékeit, érzelgősséget forgalmazó műkereskedelem-kínálatot, s hozzá markolva magyar nótát, slágerblődlit, vallásos szöveget, aranyköpést. KI TUDNÁ MEGMONDANI, milyen művészettörténeti búvópatak, rőfösbolti literálás, szentkép közvetítette giccsfejadag, templom megőrizte igazi reneszánsz, és nagyságosoknál látott álreneszánsz segítette és torzította az alig feltsnerhetőségig falvédőre a quattrocento virágfüzérét, amíg belehímződött a "Jó reggelt! Nincs nagyobb földi boldogság, mint a szerelemből kötött házasság" aranyigazsága? Amely szentenciának a való-üde meggyőződése vagy valódi vágyakozása még így is őszinteségaromájú, noha a medaillont közrefogó egykori reneszánsz szeráfok kék szárnyú és sárga hajú angyalokká züllöttek, a betűk a kikopott szecesszióval töltik ki az elrontott quattrocentót, és a szöveg itt, a kiállításon még tucatnyi silány hímzésen olvasható. Vagy ki tudja kibontani a "Ne hagyd el soha, aki téged szívből imád" epigráfiájából, az illusztráció csokornyakkendős-középosztályos férfiideálból meg a mindezeket körberepkedő, virágos csőrű biedermeier madarakból az ötvenes évek elején a közízlés-, közgondolkodás- és közérzetmélységeit? Hiszen amikor ez a sláger népszerű lett és falvédőképessé érett, a magyar falvakban és városi családokban tudomásom szerint egy nagyon is nem csokornyakkendős-középosztályos férfiideálról akart tdni a tár-