Gecser Lujza kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1984)

kát. 27. kát. 10. Fitz Péter A hetvenes évek végével egyértel­mű változás volt észlelhető a tex­tilművészetben. Világosan elkülö­nült a textil két fő iránya, az „utak elváltak”. Az egyiket nevezhetjük tradicioná­lis textilnek, az alkalmazott techni­kák, a felhasznált anyagok, illetve funkciójukat tekintve, melyek elsősorban díszítő jellegűek s mint ilyenek az iparművészet körébe sorolhatók. A másik irányt egyéb fogalom híján nevezzük autonóm textil­­művészetnek. Az előző kritériu­mok alapján vizsgálva mind tech­nikai, mind anyagi értelemben abban különbözik a tradicionális­nak nevezett iránytól, hogy a fel­sorolt szempontokhoz fűződő vi­szonya lényegesen szabadabb. Definícióját nem érinti, hogy mi­lyen anyagot használ - éppúgy le­het hagyományos textilanyag mint fém, műanyag, film, papír. Ugyanez a szabadság vonatkozik az alakítás technikájára is. A leglényegesebb eltérés a funk­cióé, mely nem a dekorativitást célozza, hanem a „nagy művésze­tek” mintájára az érzékileg és in­tellektuálisan befogadható auto­nóm művészet rangjára emelke­dik. Az autonóm textilművészet min­denütt, így Magyarországon is egy körülbelül évtizedes kísérleti sza­kasz eredményeként jött létre. A textilművészet műfaji önvizsgálata során - mely nagyon hasonló a képzőművészet korábban, a XIX. század végén, XX. század első felében lezajlott forradalmához -, eljutott arra a felismerésre, hogy éppen úgy alkalmas emberi gon­dolatok, érzelmek, üzenetek spe­ciális művészi megfogalmazására, mint bármely más művészet. Ennek a folyamatnak fő kereteit a Fal- és Tértextil Biennálék és a Ve­­lemi Textilművészeti Alkotómű­hely biztosították, lehetővé téve, hogy a műfaji önvizsgálat, a tradi­cionális műfajhatárok újraértelme­zése, új technikák, anyagok kipró­bálása végigvihető legyen, a textil !

Next