Gecser Lujza kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1984)
kát. 27. kát. 10. Fitz Péter A hetvenes évek végével egyértelmű változás volt észlelhető a textilművészetben. Világosan elkülönült a textil két fő iránya, az „utak elváltak”. Az egyiket nevezhetjük tradicionális textilnek, az alkalmazott technikák, a felhasznált anyagok, illetve funkciójukat tekintve, melyek elsősorban díszítő jellegűek s mint ilyenek az iparművészet körébe sorolhatók. A másik irányt egyéb fogalom híján nevezzük autonóm textilművészetnek. Az előző kritériumok alapján vizsgálva mind technikai, mind anyagi értelemben abban különbözik a tradicionálisnak nevezett iránytól, hogy a felsorolt szempontokhoz fűződő viszonya lényegesen szabadabb. Definícióját nem érinti, hogy milyen anyagot használ - éppúgy lehet hagyományos textilanyag mint fém, műanyag, film, papír. Ugyanez a szabadság vonatkozik az alakítás technikájára is. A leglényegesebb eltérés a funkcióé, mely nem a dekorativitást célozza, hanem a „nagy művészetek” mintájára az érzékileg és intellektuálisan befogadható autonóm művészet rangjára emelkedik. Az autonóm textilművészet mindenütt, így Magyarországon is egy körülbelül évtizedes kísérleti szakasz eredményeként jött létre. A textilművészet műfaji önvizsgálata során - mely nagyon hasonló a képzőművészet korábban, a XIX. század végén, XX. század első felében lezajlott forradalmához -, eljutott arra a felismerésre, hogy éppen úgy alkalmas emberi gondolatok, érzelmek, üzenetek speciális művészi megfogalmazására, mint bármely más művészet. Ennek a folyamatnak fő kereteit a Fal- és Tértextil Biennálék és a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely biztosították, lehetővé téve, hogy a műfaji önvizsgálat, a tradicionális műfajhatárok újraértelmezése, új technikák, anyagok kipróbálása végigvihető legyen, a textil !