A XX. Század képzőművészete magyar magánggyűjteményekben 2. (Budapest kiállítóterem, 1985)

Mutasd meg gyűjteményed, megmondom, ki vagy! Ezt a nem túl eredeti fordulatot, azt hiszem, én találtam ki és komolyan gondolom. Világéletemben tandemre vágytam és nem volt soha senki, hogy a másik nyeregbe szálljon, így lettem gyűjtő. Magányos pálya. Magányos, de fontos, és végtelenül bonyolult társadalmi, gazdasági vonatkozású terület, és mondha­tom, majd úgy sújtja művelőjét, mint a lóverseny vagy a kártya. Kisajátít, leteper, egy idő múltán diktál, családokat tesz tönkre, zilál szét. Nincs gyűjtő, aki „félgőzzel” gyűjtene; ez nem puszta időtöltése, nem hobbija, ahogy sokan képzelik, de választott létformája, talaja, levegője, elemi szükséglete. Ez a néhány „tétel” nagyjából minden gyűjtőterület művelőjére érvényes. Az alábbiakban mégis a műgyűjtésnek egy kicsiny és a gyűjtők számához képest csak keveseket érintő - ám társadalmilag valószínűleg legjelentősebb - ágáról, a kortárs képzőművészeti munkákat gyűjtőkről, illetve az ilyen gyűjteményekről lesz szó, lévén magam is e területen legismerősebb. Gondolom, hasonló felismerésnek köszönhető - mármint e gyűjtőterület mély társadalmi vonatkozásai felismerésé­nek - ez a kiállítássorozat is, amelynek második darabjában nekem adatott a lehetőség bemutatnom több, mint két év­tizedes gyűjtői munkám néhány eredményét. Köszönöm a Budapest Galériának. Régóta foglalkoztat a gondolat - megírni mindent, amit a gyűjtésről, a gyűjtőről tudok, gondolok. Akkoriban egy­szerűnek láttam mindezt és azt hittem, hogy át is látom az egész kérdéskört. Ma tudom már, milyen távol voltam akkor az „egésztől”. Ma már azt is tudom, hogy más lesz az, akinek meg kell írnia ezt a munkát. Ezt a nagy munkát, erről a homályos indíttatású, megfoghatatlan, titokkal teli, fölemelő és szennyes, görcsként markoló és méregként maró valamiről, aminek műgyűjtés a neve és ad szárnyakat embereknek és teszi olyan aktívvá áldozatait, amilyen aktívvá semmi ajzószer tenni nem tudná. Mit tud minderről, mit lát mindebből a kívülálló, a közönség? Ámul és bámul, vagy irigykedik. Egyik része „hobbisnak” tartja a gyűjtőt, másik része azt kérdezi önmagától és szomszédjától: miből?? miből?! miből!! Mert nem ismeri a dolog természetrajzát. Mert nem tudja, hogy a „művészeti primőrök piaca” ellenkező törvényű, mint a zöldség­piacé. Itt minden olcsó! És minél frissebb, annál olcsóbb. Gondolták volna?! S mire megfásul, esetleg megpudvásodik, felszökik az ára. Méregdrága lesz! Szabad a pálya! Nem hiszem, hogy az olimpiák közönsége irigyelné a bajnokot, általá­ban tudja, milyen hatalmas munka az érmek ára és mennyi lemondás. És minden hiába, ha nincsenek ráadásképpen kivételes adottságok. Talán nincs magyar város, ahol ne jött volna létre országos, esetleg nemzetközi jelentőségű, ilyen-olyan tárgyú magángyűjtemény. És majd minden városi, de sok országos múzeum anyaga ezekre a gyűjteményekre épül ma is. És ezek a gyűjtemények, az esetek 99 százalékában egyetlen ember, illetve házaspár munkái. Nagy kérdés, hogy amit a műgyűjtés területén egy ember, emberpár létrehozhat egy rövid élet alatt, miért nem sikerülhet egy városi, hivatali testü­letnek? Nagy jó viszont, hogy esetenként a gyűjteményeket elfogadja vagy átveszi, s fenntartja a város, ha erre sor kerül. És egyre több a példa. Ez áldás. Vannak, akik értékeket teremtenek, vannak, akik termelik ezeket. És vannak, akik az értékek kiválasztásához érte­nek - és megőrzéséhez, éltetéséhez -, nagy eséllyel arra, hogy új minőség szülessen az általuk felhalmozott értékekből. (Hiszen a múzeumi gyűjtemények jelentősége is messze túlnő a kollekció darabjainak összeadható értékénél.) A kertész megél az üvegházából, az asztalos a műhelyéből. A műgyűjtőnek meg kell, meg kéne tudni élnie gyűjtemé­nye létezéséből, gyűjtői képességeiből. Belátom, ez elég furcsán cseng első hallásra. Furcsán csenghet, mert a közvéle­mény úgy tudja, a gyűjtő „gazdag ember”, aki fölösleges pénzeit fordítja műtárgyvásárlásra. A helyzet ezzel szemben az, hogy a magyar gyűjtő az utolsó fillérjeit is műtárgyakra költi. Ezért az éppen nem hízelgő lóverseny- és kártya­párhuzam. Azt hiszem, ez speciális hazai jelenség. De - és ez talán kiderült az eddigiekből - én gyűjtőnek azt nevezem, aki minde­­nekfölött az, és nem azokat, akik fölösleges pénzüket „műtárgyakba fektetik”; persze akkor sem kortárs műtárgyakba - ez ugyanis nem befektetés, még ha utólag és eredményében a „befektetések” törvényszerűsége érvényesül is, tehát „haszon könyvelhető el”. A kortárs műtárgyak gyűjtése elsősorban szellemi szükséglet­­ és hit kérdése, amely szükséglet a hitet meggyőző­déssé, elkötelezettséggé erősíti, és nem kérdés a „megéri-e?”, mert megéri! Tehát nem a modoros gyűjteményekről és építőikről, nem a gyűjtés sznobjairól, és nem is bankárairól beszélek, kiknek szűk környezetében a betétkönyvek szobrok és képek - gyakran remekművek - arcát viselik. Isten éltessen minden műtárgyvásárló embert, de nem róluk beszélek, ha a gyűjtőről beszélek. A magány a gyűjtőé; a legmélyebb magányról van szó, az Istennel, az önmagunkkal való találkozásokból ismerttel. És ez a magány nagy erő­forrása. És megtáltosodna az amúgy is szárnyas ember, ha például ösztöndíjat kapna vala­melyik vidéki várostól, valamelyik múzeumtól, esetleg alapítványtól, éppen egy még nem létező múzeum létrehozására, stb. Elkerülhetetlen e témát boncolgatva közgyűjtemény és magángyűjtemény összehasonlítása, szembeállítása. A köz­­gyűjtemény előnye kézzelfogható és nyilvánvaló - egyetlen ponton bár. Örökéletű. Más előnye nincs. Meggyőződésem: mára elöregedett, megcsontosodott, kiüresedett. A múzeum-műfaj megújhodásra vár. Múzeum és költészet, múzeum és filozófia, múzeum és művészet (!) összeházasítására gondolok, amely házasság­ból megszületik az Új Múzeum, s benne az Új Kiállítás. Ennek a szándékomnak első két testet öltött darabja a Fészek Galériában volt látható. (1982-ben Gulácsy Lajos rajzai és 1984-ben „A meglökött csendélet” c. kiállítás.) Tudnék gyűjtő­ket toborozni, akik velem együtt boldogan életre segítenék az Új Múzeumot, amelyben újra összetalálkozna minden műfaj a kiállításokon. Ez a múzeum nem tárgyakat, kiállításokat gyűjtene, amelynek kiállításain megtörne a kronológia egyeduralma, és értelmes rendben hatna bármely kor bármely emberi alkotása, bármely kornak bármely emberi alko­tására, s amely múzeumban megvalósulhatna Kondor Béla óhaja is, miszerint művészetét fogadja úgy a „közönség” és használja is úgy, miként a rádióját vagy a TV-jét használja­­ szüksége, kedve szerint kapcsolja be, s ki. Nem poros fétiseket akarunk kiállítani márványpalotában és nem akarunk bóbiskoló teremőröket az ablakmélyedé­sekben, nem akarunk fűtetlenségükben, kivilágítatlanságukban elárvult, kedélytelen múzeumi termeket, és nem ragasz­kodunk a kalárisként felfűzött képekhez 100-110 centiméterrel a padló felett. Az Új Múzeumban nem pusztán a megtanulható világ jeleit, lenyomatait sorakoztatnánk, de a „megismerhető vilá­gok” szellemi diorámáit kívánjuk felállítani. Az Új Múzeum nyitva áll majd a művészettörténészek, a kutatás előtt. Vállaljuk elfogultságunkat, de ez az elfogultság a Herman Ottókéval rokon ... Oly kevés a valóban gazdagító, szellemmel teli kiállítás. Maurer Dóra, Keserű Ilona, Swierkiewicz Róbert nagy kiállí­tásai jutnak eszembe, és láthattunk néhány jót, fontosat a Zichy-kastélyban, Óbudán. Ezek valóságos ünnepek. Örökké emlékezni fogok Pinczehelyi Sándor nagyszerű székesfehérvári kiállítására. Az Új Múzeum nem tervez kiállításdömpinget, viszont állandó munka folyna a műhelyekkel teli házban, s nem csupán napi nyolc órában.

Next