Kiss György kiállítása (Lamberg Kastély, Mór, 1988)

A festőként végzett, de ma már éremművészetünk jeles alkotójaként számontartott Kiss György annak a negyvenes évek első felében született nemzedéknek tagja, akik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdtek kiállítani, s mára egyre meghatározóbb szerepet töltenek be honi képzőm­ű­vészetünkben. 1983-as, nyíregyházi kiállításán láthattuk utoljára mindkét vértezetben, s ekkor vált egyértelművé, mennyire azonos képeinek s érmeinek motívumkincse, alkotói gondolatvilága. Kiss Györgyöt a természeti formák, a természetalakító erők érdeklik, a hegygerincek, szakadékok, sziklák, kavicsok, az ősanyagok világa. Nem úgy, hogy kívülről szemléli és ábrázolja azokat, hanem, hogy elemeiből fölépíti a maga természeti képét, mintegy újraéli a teremtés folyamatát. Kiss jól érzi magát ebben a teremtésben. Érzelmileg közelít választott témáihoz, s ettől olyan ember vonatkozású minden darabja, a hatalmas tömbökből előálló monumentális kőkapu, vagy egy ókori sziklarétegződésből - mint késői lelet - előkerülő, tiszta formájú ablakív. A fertőrákosi kőfejtő, mint katartikus élmény, nem csupán első érem- és plakettsorozatain jelentkezik a maga fölkavaró szuggesztivitásával, hanem egész eddigi munkásságában meghatározó. Hiszen Csontváry arca is szikladarabokká esik széjjel, s dús női formáiban is a kavicsok időtlen és tökéletes íveit-hajlatait érzékeljük. Bármilyen burjánzó, akármilyen izgatott és kirobbanó azonban a formázás öröme, az erő és a ritmus kiegyensúlyozott terében érmeinek plasztikája mégis fegyelmezett. A bronz anyagából adódó keménység megóvja attól, hogy érzelmei túláradjanak, indulatait a műfaj keretei tartják kordában. Az így előálló belső feszültség emlékezetes munkákat terem. Kiss György a reneszánsz életörömével teremtő művész, aki a magyar szobrászat realista hagyományain konokul építi sajátos, sokvonatkozású és még be nem látható jelentőségű életművét. Korin Géza

Next