Páll Lajos festőművész, költő (Vármegye Galéria, Budapest, 1993)

Az égbe emelt szülőföld Páll Lajos hatvan évére Az álomfalu, Korond, kitörölhetetlen az emlékezetemből. Évtizedek előtt történt, és mégis mintha tegnap: megyünk az irdatlan hóalagútban, ahol csak az éggel van érint­kezés, megyünk a Szibéria-hideg, jéggel kitapétázott utcákon, megyünk a szenvedésnek ezen a valószínűt­len bolygóján, a világtól távol és mégis valahol a köze­pén, hogy megérkezzünk a házhoz, amelyben a szív­melegnek legalább akkora kalóriája van, mint a satnya elé­­getnivalót is befaló fűtőnek, a házhoz, ahol várnak ben­nünket, szalonnával, hagymával és kenyér helyett hidegen kockákra vágott máléval, s éhségünket nemcsak a ka­pott étel csillapítja, ám a mese - itt a kemény, égetett agyag - valósága is; mert aki ide született, annak na­gyon is tudna kell, hogy ezen a tájon nem csupán az ember - a köves földeknek szolgáló - szenved, hanem maga a megsértett, összekaszabolt, a születő szépség igézetében megdidergő agyag is. Lajos édesanyja, ez a színes bokályról ideröppent, a szabad szárnyalásban - a megannyi gyermek fölnevelésében - megfáradt madár, szereteté­­vel leheli be a szobát, kedveskedő kínálása, „vegyenek, kedveskéim", úri lakomák pompájával ér föl. Őrzöm cserepes kezének melegét, mosolyának bilincselő szorítá­sát. Tudom, ide máskor is el kell jönnöm. Kebeled-pataka ringató, jó kedvre derítő mosolyáért? Hogy Lajossal és Antallal - Húsvét közeledik - berbécs-vásárolni indul­junk? Cserépért, bokályért, karos gyertyatartóért, tányérért? Mindezekért együtt - és még valamiért. A nehezen megnevezhető élményért, amely a hely szelleméből következik. Abból a couleur locale-ból, amely mindig az egyetemes felé törekedett. Amely fölne­velő közege volt költő-festő barátomnak, s akarva-akaratlan akkor is segítette, ha ke­mény kötésű, szabad szellemű fia - igaztalanul! - épp raboskodott vagy idegen tá­jak - Európa vagy távolabbi földrészek - huzatos országútjain járt. Korond megdide­­regtető hőse bandázs volt a szívtájékon. Védte s mégis új és új kalandra sarkallta toll- és ecsetforgató fiát. Amit itt tanulni lehetett, emberségből, tisztességből, munkaszeretetből, érzé­kenységből, a színek - a szó és a kép - iránti alázatból, azt Páll Lajos megtanulta. Aki költő és festő egy személyben, az nagyon is érzi, hogy az egyik múzsa mikor lopja meg a másikat. De ez a „lopás" értékek vándorlása is. Értékeké, amelyek a romániai magyar költészetben - a Forrás legjobbjainak és az őket megelőző nagy nemzedé­kek lírájában - gyökereznek. És megtalálhatók azon a - Nagybánya fényzuhatagával kezdődő - palettán is, amely az erdélyi festőművészet nagyjait (két külön világot és karaktert említve, Nagy Imrét és Nagy Albertet ugyancsak) az egyetemes magyar fes­tészet egyéni hangú és látású poétáivá avatta.

Next