Magén István (Budapest, 1995)
Magén István fennsíkja Azért használom a fennsík" szót Magén István munkáival kapcsolatban, mert a művész megtalálta legsajátabb terepét: kijutott egy olyan szellős fennsíkra, mely beláthatatlan távlatokat kínál a barangolásra. Újabb, szemet és elmét gyönyörködtető vásznai harmonikusak, önmagukban zártak, miközben epikai élményt is felkínálnak a szemlélőnek. Ezek az izzig-vérig mai, robbanékony képek, amikor a tekintet fölnyitja őket, szinte kisistergetik összepréselt tartalmukat, és közben még elegancia és mesterségbeli fölény is jellemzi őket. Magén, aki virtuóz grafikusként indult, most biztonsággal dobja félre az anatómiát is, meg a perspektívát is. Persze csak felszínes értelemben. Azon a fennsíkon, amelyre most elérkezett, az emberi anatómia a maga végső lecsupaszítottságában, roncsoltam, végső felismerhetőségében mindig jelen van. És jelen van a perspektíva is: világűri meghatározhatatlanságban, szürreálisan úszni látszó virtuális lényege szerint. A geometrikus elemek feltűnése biztosíték a festői tobzódás ellen. Magánnál a geometria nem-euklidészi, a képmezők sem a fizikális tér felosztását követik. Szuverén képzelőerő, robosszus céltudatosság, a legpuhább ábrázolásra is képes ecset-